Volt egyszer egy fa
2020.03.24. 05:43
Állt egylábon, másik lábát felhúzta, mintha fázna. Mintha fázós madár volna.
Ennek a fának dús zöld lombja volt, dús zöld lombjában dúskodtak a levelek. Tollászkodtak, borzolták maguk. S a tollászkodó levelek közt esténként pusmogtak a zöld diók.
Ez a dús zöld, ez, világra mutatta látnivaló szépségét: leveleit rendezte, ágait igazgatta, törzsébe, dióiba erőt gyűjtött.
A világ pedig nézte – hát hogyne nézte volna –, bólogatott – hát hogyne bólogatott volna ekkora szép láttán.
|
– Micsoda dús! Micsoda zöld! Micsoda tollászkodás!
Ez idő tájt – a bólogató mondás tájékán – ért az ég peremére egy vörös fáradt, aki nem volt más, mint a Nap.
– Hosszú már nekem az ég. Magas már nekem az ég. Nem bírják a lábaim. Te madár, zöld madár, hordoznál-e engem?
– Hordozlak én, szíves-örömest, szolgállak én, te szép vörös hasas, égen járó Nap –dobbant bele szíve a fának, megroggyant az az egy lába.
Azon naptól fogva a fa minden reggel odahajolt, ahol az ég kezdődött, dús zöldjébe emelte a Napot, gömb gömb hátán – mint a fagylalt, zöld gömbön vörös gömb – fölhordta az ég tetejére, majd az ég aljánál, esténként lecsúsztatta magáról.
Eközben észre sem vette, hogy leveleiből eltűnt a hersegés, ágaiból az akarós növekedés, meghasadt a fényes zöld a diókon, odalett lombjának dúsa.
Mindene égett zörgéssé, kopogássá változott a nagy hordozásban.
Állt féllábon a fa, lombja égett, vörösre vált,majd hullani kezdett.
Állt, égre ijedt ágaival, s ágai közül, a diókkal együtt földre hullatta a Napot is.
Vörös lett a fű, a bokrok, a kertek, a házak, az emberek.
|
|