Uzseka Norbert   Az HBO GO-n látható Az Úr sötét anyagai című sorozat, mely Philip Pullman angol író ifjúságinak mondott, de felnőtteket is megrázóan súlyos és elgondolkodtató trilógiájából (Az arany iránytű vagy Északi fény, A titokzatos kés, A borostyán látcső) készült, és messze jobb, mint sok könyves feldolgozás, de azért papíron az igazi. Bár a trilógia kerek és befejezett volt, Pullman idővel mégis visszatért a világához, azt ígérve, hogy újabb trilógia készül, A Por könyve címmel. Ebből az első rész 2017-ben jelent meg La Belle Sauvage címmel, és az eredeti történet előzményeit mutatta be. A főszereplő Lyra abban még kisbaba, így nem igazán róla szól. Izgalmas, és Pullmanhoz méltó regény, de nem éreztem azt, hogy tényleg szükség volt rá, még a Lyra világába behozott, különleges új elemek mellett sem. Ennek az előzményregénynek az értelme igazán most, a második kötetben mutatkozik meg, mikor is Pullman összefonja a 20 évvel korábbi szálakat az Úr sötét anyagait lezáróakkal. Újra Aranyszájú Lyra a főszereplő, ám az egykori kíváncsi, vadóc és hősies lány fiatal, felnőtt nővé érett, aki egy aktuális trend, a varázstagadó szkepticizmus kapcsán meglehetősen más arcát mutatja, mint amilyennek megismertük. Fura is ez elsőre, erőltetettnek érződik, hiszen Lyra világában minden embernek van egy ún. daimónja, lelke egy részének állat formájú fizikai alakot öltött kivetülése, aki képes beszélni, önállóan cselekedni – de emberétől el nem szakadhat… Arról nem is beszélve, Lyra mi mindenen ment keresztül az eredeti trilógiában. Ám idővel helyére kerül mindez, és bár a Lyra és daimónja, Pantalaimon közti ellentét fájdalmas az olvasó számára is, ahogy halad előre a regény, egyre jobban megértjük, mi is történik. A Titkos Birodalom lassan indul be, ám aztán egyre-másra érkeznek a cselekmény csavarjai, az izgalmas és gyakran megrázó részek, és bár, mint említettem, sok részlet a helyére kerül a La Belle Sauvage kapcsán is, a regény úgy ér véget, hogy esélyes, hogy falnak csapják majd néhányan. Még tán maga George R.R. Martin sem írt ilyen brutális cliffhangert… Ám Pullman nem „csupán” az izgalmas cselekményszövésben és az emlékezetes szereplők és az ő jellemfejlődésük terén tud olyat, mint kevés író. A mondanivaló, a filozófiai tartalom legalább ilyen fontos és erős. Itt van néhány nagyon is aktuális téma (menekültek, a nők elleni erőszak), s ezt megint kissé erőltetettnek éreztem, bár főleg utóbbiról a rá jellemző kíméletlen őszinteséggel ír Pullman, és nem is kérdéses, hogy mindezek fontosak. Ám ahogy az Úr sötét anyagainak a fő témája is egyetemes és évezredes kérdéskör volt, úgy most is van valami nagyon mélységes és nem kevésbé ingoványos gondolati sík. Ám míg az eredeti trilógia nekiment Istennek is a szabad akarat kérdésében, most mintha pont azt mutatná meg az író, amit Hamlet mondott, és Nádasdy Ádám így fordította újra: „Több dolog létezik a mennyben és a földön, mint amit össze bír álmodni a tudomány.”  Azt gondolom, Pullman könyveinek egyik legfőbb erénye, hogy nem állnak meg a problémák bemutatásánál, nem merülnek ki a szörnyülködésben és ítélkezésben, hanem gondolkodásra, sőt, cselekvésre tanítanak. Vagy példát mutatnak. De mindezt nem szájbarágósan, hanem úgy, hogy megmutatják: íme, lehet így is, és nehéz és áldozatos, de ez tesz minket emberré, ezáltal tudunk valami jobbat kihozni az életünkből, valahogy jobbá tenni a világot. De amilyen hippisen hangzik ez, annyira őszintén és kíméletet nem ismerően mesél ő.