A 100 emberből:  – 21 kínaiul beszél,  – 10 kevesebb, mint napi ötszáz forintot keres,  – 14 nem tud írni vagy olvasni,  – 45-nek van tévéje otthon,  – 47-nek nincs elég ennivalója.  A képek és a szöveg a sok adattal gondolkodásra készteti a gyerekeket, kérdéseket ébreszt bennük; arra inspirálja őket, hogy tudatos, felelősségteljes felnőtt váljon belőlük.   Könyvmutatványosok   HA A VILÁG EGY FALU LENNE — a társadalmi érzékenyítést szolgáló alkotás „…a fölnőttek ugyanis szeretik a számokat. Ha egy új barátunkról beszélünk nekik, sosem a lényeges dolgok felől kérdezősködnek. Sosem azt kérdezik: “Milyen a hangja?” “Mik a kedves játékai?” “Szokott-e lepkét gyűjteni?” Ehelyett azt tudakolják: “Hány éves?” “Hány testvére van?” “Hány kiló?” “Mennyi jövedelme van a papájának?” És csak ezek után vélik úgy, hogy ismerik. Ha azt mondjuk a fölnőtteknek: “Láttam egy szép házat, rózsaszínű téglából épült, ablakában muskátli, tetején galambok…” – sehogy sem fogják tudni elképzelni ezt a házat. Azt kell mondani nekik: “Láttam egy százezer frankot érő házat.” Erre aztán fölkiáltanak: “Ó, milyen szép!” (…) A gyerekeknek nagyon elnézőknek kell lenniük a fölnőttek iránt. De mi, akik megértjük az életet, mi bizony fütyülünk a számokra!” (Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)   Valójában a gyerekek szeretik a számokat. Igaz, teljesen más dolgokat számolnak meg, mint mi, fölnőttek: a cserepeket a háztetőn, a piros autókat az autópályán, esetleg a kékeket, de megszámolják a gyalogúton a kockákat, a lépcsőfokokat a toronyba fel (és le). Esetleg a betűket a könyvben, amikor még nem tudnak olvasni (meg akkor is, amikor már tudnak). A gyerekek szeretik azt is tudni, milyen a világ, kik élnek benne, és nagyon szeretnek kérdezni. Olyannyira, hogy lukat kérdeznek a fölnőttek hasába, akik ettől idegesek lesznek, aztán jól rájuk ripakodnak… No, az ilyen ripakodós fölnőtteknek és kérdezős gyerekeknek szól a Tesslof-Babilon kiadó könyve, a Ha a világ egy falu lenne. Vizsgáljuk meg, mit szeretnének tudni a gyerekek a világról, ami számadatokkal elmondható! Aztán tegyük fel, David J. Smith, a szerző is feltette, hogy a világ egy 100 fős falu. Ki honnan jött? – hangzik az első kérdés, majd a válasz: 11-en Európából, és a 6 legnagyobb népességű ország is fel van sorolva, de nem árt, ha atlaszt is mellékelünk az olvasáshoz. Mi az anyanyelved? Ja, hogy a magyar nincs a legtöbbek által beszélt nyelvek közt, hát ez nem meglepő, miután megtudtuk, hogy több mint 6000 nyelv létezik a világon, hát még, ha kiderül, hogy ebből néhányat alig 20-30-an beszélnek. Persze, ehhez nyelvésznek kellene lenni, belátom, nyelvészeti könyvet mégsem javasolhatok az olvasáshoz. (De józan paraszti észt igen!) Hány éves vagy? A gyerekeknek fontos, mert legfőképpen egymással szeretnek játszani. A szerző elszomorít, mert a múlt és jövőbeli adatokkal összevetve kideríti, hogy egy százalékos arányban elöregedő világban élünk. Miben hiszel? Itt is adatok vannak felsorolva, ami ebben az esetben egyetemessé képes tenni a kötetet, hiszen a számok csak számok, a tényekkel nem lehet vitatkozni, és jó ez így, főleg, ha a felsorolást nem kíséri intoleráns kommentár. Mi van ma ebédre? A számok megmutatják, hogy a világ egy része éhezik, míg mások dúskálnak a javakban. Készüljünk fel a gyermeki kérdésekre, mert ha a világ falu lenne, bizony logikus lenne a javak egyelőbb elosztása. Kérsz egy pohár vizet? Hova jársz suliba? Mennyi pénzed van? Élesednek a kérdések, s bár a számok világa lehetővé teszi a gyerekek objektív tájékoztatását, itt bizony már szóba kerül a gyermekmunka, a környezetszennyezés, a gyerekkatonák és egyéb elhallgatott fogalmak. Az eddig ismeretterjesztőnek tűnő könyvecske hirtelen társadalmi érzékenyítést szolgáló alkotássá válik, sőt bátorságpróbává, hiszen nem kevés bátorság kell a fölnőtteknek, hogy merjenek a gyerekkatonaságról, szegénységről, gyerekmunkáról beszélni. Arról, hogy vannak szeméttelepen élő gyerekek, olyanok, akik sohasem járnak iskolába, sőt lehet, hogy a rajtunk lévő pulcsit szorgos gyerekkezek varrták. Felkapcsolnád a villanyt? – hangzik aztán a kérdés. A tényleges választ kapjuk, ha a fölnőtteknek nem is, a gyerekeknek (akik szeretik a szójátékokat, úgy bizony!) biztosan eszébe jut, hogy a valóságban felkattintható villanyú embereknek a fejében esetleg folyton le van kapcsolva a lámpa. Hány évig fogsz élni? Kik voltak az őseid, kik lesznek az utódaid? Ezzel zárul a könyv. Van benne még utószó szülőknek és pedagógusoknak, de azt nem olvastam el, hanem inkább azon kezdtem el töprengeni, vajon hány könyvtárnyi lexikont kellene elolvasnom, vagy hány megabájtnyi memóriát tárolnom a fejcomputeremben, hogy a gyerekeim kérdéseire rögvest válaszolni tudjak. Addig töprengtem, amíg be nem ugrott, hogy hát, hiszen jól csak a szívével lát az ember, a gyerekeket érdeklő kérdésekre a válasz a szemnek láthatatlan, tehát nem a lexikonban vagy a Google-ben kell keresnem a megoldást (meg sem próbáltam, mondjuk), hanem magamban.   Nem veszünk felesleges dolgokat, nem kérünk zacskót soha a boltokban, a kinőtt ruháinkat tovább ajándékozzuk, szétválogatjuk a szemetet, és helyi termelőknél vagy olyan boltokban vásárolunk (a kevesebb több elvén), ami bizonyítottan nem köthető állatkísérletekhez vagy gyerekmunkához. És olyan országban élünk, ahol inkább ez a magatartás természetes. Ahol a barátainknak is van veteményeskertje meg biciklije, és ők is tudják, hogy két ember közt a legrövidebb út egy mosoly. Hogy mindez nehéz? Persze, hogy az! De mivel a kis hercegnél bölcsebb lény nem volt a Földön (és ő sem maradt sokáig), így bátran válaszoljuk a gyerekek kérdésére: „Nem is tudom, szerinted?” Aztán hallgassunk figyelmesen, mert minden gyerekben ott van a kis herceg bölcsessége. Csak tudni kell odafigyelni.