Annál különösebbnek találta Nagymama, hogy ezen a napon mégis késnek.
– Vajon hol kujtorognak? – csóválta a fejét. – Már három perccel elmúlt dél. Csak nem esett bajuk?
Levette a tűzről a serpenyőt és a lábost. Kicsit félrehúzta a fedőt, hogy elszálljon a káposzta gőze. Ettől néhány pillanatra beborította a gőzfelhő, és a pápaszemének üvege úgy bepárásodott, hogy semmit sem látott.
– Na, szépen vagyunk! – mérgelődött. – Ha már pápaszemet kell hordanom, legalább azt elvárom, hogy lássak vele!
Lekapta orráról az okulárét, hogy megtörölgesse a lencsét a köténye csücskével. Épp nekilátott volna, mikor lépteket hallott a kerti ösvényről, súlyos, de sietős léptek zaját. Biztosan tudta, hogy nem Jancsi vagy Lackó közeledik. Majd hirtelen feltárult az ajtó, és valaki becsörtetett a konyhába.
– Nana! – méltatlankodott Jancsi nagymamája. – Ne olyan hevesen, főtörzsőrmester úr! Nem tud kopogni?!
Pápaszeme nélkül Nagymama homályosan látott. De abban biztos volt, hogy az a férf, aki ezüstgombos, piros galléros kék kabátban, fején sisakkal, kezében karddal berontott hozzá – nem lehet más, mint Üstöllési Lajos főtörzsőrmester. Hiszen ő az egyetlen a városkában, aki kék kabátot visel ezüstgombokkal és piros gallérral.
– Hát itten borzalmasan jó szag van! – bődült el a piros galléros ember.
Még a hangja is ismerősen csengett, csakhogy mégsem hasonlított Üstöllési uram hangjára!
– Vajon ki lehet ez? – törte a fejét Nagymama. És a nagy gondolkodás közben még a pápaszemét sem törölte meg rendesen, sőt még arról is megfeledkezett, hogy a szemüvegét az orrára biggyessze.
Az ezüstgombos, kék kabátos ember ezenközben odalépett a tűzhelyhez, és fölfedezte a kolbászt.
– Sült kolbász meg párolt savanyú káposzta! – lelkendezett. – Tizennégy napig kenyéren és vízen éltem… és most egyszerre itt ez a fenséges lakoma!
Ekkor a férfi Nagymama felé fordult, és kardjával hadonászni kezdett az orra előtt.
– Gyerünk! – parancsolta. – Elő azzal a kolbásszal és káposztával! Farkaséhes vagyok, meg aztán sietek is!
Nagymama fel volt háborodva.
– Már megbocsásson, főtörzsőrmester úr… Maga tréfál, ugye?!
– Ne kekeckedjen, hé! – szakította félbe durván Nagymamát a piros galléros ember. – Talán nem tudja, ki áll maga előtt? Tegye csak fel gyorsan azt a pápaszemet!
– Ja, persze, persze… – Nagymama sietve az orrára biggyesztette a pápaszemét. És akkor… Olyan krétafehér lett az arca, hogy a frissen mosott lepedő sem lehet fehérebb. – Jesszasz… Maga az? Azt hittem, tizennégy napja rács mögött van!
– Letöltöttem a büntetésem!
– És hogyan jutott hozzá ehhez az egyenruhához meg a kardhoz? Ha ezt Üstöllési főtörzsőrmester megtudja…
A piros galléros ember hangosan hahotázni kezdett, és így szólt:
– Már rég tudja. De most ide azzal a sült kolbásszal meg a káposztával, különben megemlegeti! Vagy ne legyen a nevem Torzonborz, a rabló!
Nagymama egy pillantást vetett a konyhai órára. Nyolc perccel múlt tizenkettő. Vajon hol marad Jancsi és Lackó? Elővett egy tányért a kredencből, és kiszedett rá egy szál sült kolbászt, meg egy kanál savanyú káposztát.
– Eeeeegy kolbáááász? – bődült el a rabló, és ököllel az asztalra csapott. – Magának nincs ki a négy kereke! Az összes kolbászt kérem, meg az összes káposztát, ami csak a lábosban van. Megértette?!
Mi mást tehetett volna szegény Nagymama? Feltornyozta Torzonborz tányérjára az összes sült kolbászt, és az asztal közepére tette a savanyú káposztás lábost is.
– Na, azért! – mordult rá Torzonborz. De még ez sem volt elég: követelte, hogy Nagymama üljön mellé az asztalhoz. – Nehogy valami butaságot csináljon itt nekem! Na, jó étvágyat!
Nagymama ott ült a konyhaszéken, és kénytelen volt végignézni, ahogy Torzonborz behabzsolja a kolbászt. Összesen kilenc szálat sütött, mint minden csütörtökön. A héttőrös gazember ripsz-ropsz eltüntette mind a kilencet, hogy csak úgy porzott… volna, már ha a sült kolbász képes lenne rá. A savanyú káposztát meg csak úgy a lábosból kanalazta ki. És közben teljesen összemaszatolta az asztalterítőt, de ezt persze észre sem vette.
– Ej, de jólesett! – böffentett Torzonborz, miután az utolsó szál káposztát és az utolsó falat kolbászt is eltüntette. – Borzalmasan teli vagyok, Nagymama! Na, most jól nyissa ki azt a kis fülét! A konyhai óra pontosan negyed egyet mutat. Még tíz percig üljön itt a széken, de meg ne mukkanjon ám! Ha letelik a tíz perc, felőlem akár segítségért is kiálthat, de egy perccel sem korábban! Megértette?
Nagymama nem válaszolt.
– Hé! – kiáltott rá Torzonborz. – Figyelt rám egyáltalán? Miért nem szólal meg?
Nagymama nem szólt, mert nem tudott.
Csak ült a széken, és nem mozdult.
Mert abban a pillanatban, mikor Torzonborz lenyelte az utolsó falat kolbászt és az utolsó szál káposztát, Nagymama elájult. Részben az ijedségtől, részben, mert olyan szörnyen mérges volt.
|