Tartalma:   Cipelő cicák a cirkuszban, és az azt megelőző "cirkusz" - Berg Judit írása - (2009-11)     Egy sorozat folytatása számomra hatalmas hangulat- és önbizalom hullámzással jár. Először is jön a mindent eltöltő jó érzés: a már kitalált, megszeretett szereplőket újra mozgásba lehet hozni, vissza lehet térni ahhoz a hangulathoz, stílushoz, gondolatvilághoz, ami egy-egy sorozatra jellemző, és amit annyira szeretek. Mert szeretem mindegyik könyvemet, és igazán mondhatom, hogy jó viszonyban vagyok a szereplőimmel. Hogy ők is szeretnek-e engem, nem mindig egyértelmű, de hogy én nagyon szeretem őket, az nem kétséges. A tervezés első szakaszában előkúszik számtalan korábban kihagyott ötletfoszlány, felderengenek a régi tervek, aztán jönnek az új szikrák, poénok, az ember érzi: lesz miből szemezgetni, építkezni. Aztán egyszer csak, nem sokkal azelőtt, hogy az első mesét vagy fejezetet elkezdeném részleteiben kidolgozni, rám tör egy mélyből alattomosan előkúszó rémkép: soha többé az életben nem fogok tudni olyat írni, amilyet korábban. Biztos nincs is már bennem a képesség, az eddigi akárhány könyv csak véletlenül született, sőt, talán nem is én írtam. Ilyenkor úgy érzem, közhelygyártásnál többre nem vagyok képes, és most menthetetlenül le fogok bukni. Szerencsére már edzett vagyok. Az első könyvek idején rémes volt birokra kelni ezzel az érzéssel. Ma már tudom: kell ez a harc, a padlóra kerülés, a rászámolás, hogy aztán megrázzam magam, felálljak, és megint úgy érezzem: képes vagyok rá. Ilyenkor, amikor sikerül végre visszaszállni a ringbe, nincs megállás. Onnantól úgy zúdulnak elő az ötletek, új fordulatok és szereplők, hogy alig győzöm összerendezgetni őket. Ciró, Pepe és Lőri esetében már régóta tudtam: szükségük volna egy ellenfélre, akivel szemben össze kell fogni, aki ravasz és erős, és akit a végén meg lehet leckéztetni, hogy később, egy elkövetkező mesekönyvben talán ő is beálljon a csapatba. Így született meg Zserbó, a sárga-szürke csíkos, napszemüveges "ellenmacska". Igazi bajkeverő, aki nem átallja felforgatni a strandolók nyugalmát, és aljas varázslataival tönkretenni egy cirkusz előadását. Még szerencse, hogy a három Cipelő cica nagyon elszánt és ötletes, különben ki tudja, mi történne a strandon életre keltett gumikrokodillal vagy a cirkuszban összebogozott farkú pónilovakkal. Sokat figyelem a környezetemben Cipelő cicázó gyerekeket. Hatalmas beleéléssel élnek együtt a cicáikkal: ügyes-bajos dolgaikat elsuttogják neki, ha fáradt, megetetik, és időnként a legváratlanabb kunsztokat művelik vele. Őszintén kétségbe esnek, ha véletlenül cica nélkül indulnak az óvodába. Aztán egy nap otthon felejtettem a telefonom, és rádöbbentem: majdnem úgy hiányzik, mint előző nap Dalma lányomnak a cicája. Nincs kinek elsuttogjam az ügyes-bajos dolgaimat (jaj, hogy fogom megszervezni ezt a napot telefon nélkül!). A fényképező még hagyján, azt nagyon ritkán használom, na de az össze többi trükkje, amivel nap mint nap segít. Arról nem is beszélve, hogy ha elfárad, én is megetetem: bedugom a töltőbe. Bár ha jobban meggondoljuk: Cipelő cica szemmel nézve olyan, mintha a mobilcicám farkát dugdosnám a konnektorba. A mobilcicás mese írása közben nagyon jól szórakoztam. Sőt, ahogy Agócs Írisz rajzait elnéztem menet közben, ő is jól szórakozott. Remélem, a gyerekeknek is vidám perceket szerez majd az új könyv, és bízom abban is, hogy a felnőttek is szívesen olvassák majd.   Az pedig maradjon egyelőre meglepetés, hogy mi történik, amikor a Cipelő cicák összetalálkoznak a Mikulás cseppet sem barátságos krampuszaival!