A könyvről megjelent írások sokat problémáztak azon, hogy miért Tündérbodárnak, Devevérnek, Jalos bácsinak hívják a szereplőket. Nekem ez annyira beletartozott a meseregény hangulatába, hogy egy pillanatra sem akadtam fenn rajta. Sőt, épp az érintett meg ebben a könyvben, hogy a szerző olyan mély őszinteséggel tudja gyerekszemmel látni a dolgokat, hogy az első furcsa gondolatom az volt mikor elolvastam, hogy „ez olyan, mintha én írtam volna a barátnőmmel gyerekkorunkban". Persze hogy is írhattunk volna ilyen tökéletes dramaturgiájú történetet, meg hogy is lehettünk volna ilyen leleményesek és érettek a klisémentes szereplők ábrázolásában. Nyilván ez lehetetlen. De mégis, mi is sokat játszottunk a szavakkal: elértettük, komolykodtunk vagy játszottunk velük. Például azon nevettünk a villamoson, hogy „Álló utasok kapaszkodjanak! Álló utasok apaszkodjanak! Álló utasok paszkodjanak! A ló utasok kapaszkodjanak!" S ha valamelyikünk nem találta a megfelelő kifejezést és  a „virágok elherjedtek” vagy a „füst gombolyodott”, azt szerettük nagyon. Ezeknek a bolondozós, nagy gondolatoktól mentes, de már cselekvő, álmodozó, az élet örömével teli, a szépséget észrevenni képes, világízlelgetős éveknek a hangulatát érzem ebben a könyvben. Gyermeki, de mégsincs benne az a kimódolt gyerekhang, gyerekészjárás-utánzás, ami a svéd típusú gyerekversek után oly nagy divattá vált nálunk is az utóbbi években (s míg lírában sokszor szórakoztató, prózában gyakran idegesítő). A Tündérbodár szerzője úgy helyezkedik gyereklátószögbe, hogy teljesen mentes a felnőttes erőlködéstől. Érzékenysége az érvényessége. A pillanatok megélése, az apró dolgok fontossága: akár a steppelt pitypangdzseki, mint egy bizonyos napon egyedül elképzelhető öltözet, akár az egyik fűszálról a másik fűszálra átmászó bogár gondolatai. S odaadással azonosulok az oszloplábú, egybenyakú kislánnyal is a címlapon, aki huncutul összenéz barátjával, egy denevérrel. Ő, aki fejjel beleborul a zöldbabfőzelékbe, hogy megnézze, hogy a felszínről hiányzó tükörtojás esetleg az alján van-e (valójában csak ezzel akarja megakasztani egy roppant bőbeszédű néni végeláthatatlan szófolyamát)..., ő, aki élete első pitypangfújásakor csak a frufruját találta el..., ő, aki újra és újra megpróbálkozik elkapni a kerti törpe tekintetét..., ő aki öreg nénikkel gurul le hajnalban a domboldalon..., s még hosszan folytathatnám a sort..., ő én vagyok. S szerintem nem kevés olvasó érezheti így. Forrás: Olvasónapló blog