– Szomorú vagy? A fa megrázta ágait. – Igen, szomorú vagyok – felelte. – A lehullott leveleidet sajnálod? – Nem, nem azt. Hiszen tavaszra mindig új, zöld hajtásaim nőnek. – Hát akkor fázol talán? – faggatta Lajcsi. De a fa azt felelte, hogy vastag kérge megvédi őt a hideg ellen. – Tudom már, miért vagy szomorú! – kiáltott Lajcsi. – A köd miatt, a sűrű köd miatt. A faágak igent bólongattak: – Azért, a köd miatt. Mert én tudom, mi a köd, és azt akarom neked elmondani. Lajcsi kíváncsian hallgatta az öreg fa elbeszélését. – A világ tele van szomorúsággal, s a köd az emberek szívéből kiáradó szomorúság. De alig mondta el ezt a fa, a köd oszlani kezdett, s egyre erősebbek és fényesebbek lettek a napsugarak. Lajcsi felkiáltott: – Hát a fény micsoda? A fény, ami elkergeti a ködöt? – A fény pedig a reménység, ami a szomorú és meggyötört emberek szívéből árad. S ez a fény örömmé válik egyszer, s elűzi a szomorúságot, mint a napsugarak a ködöt. A lehajló ágak most fölegyenesedtek, s megfürödtek az aranyos napsugarakban, Lajcsi pedig vidáman szaladt az iskolába. Forrás: Zelk Zoltán: A furfangos szaka