"Apa azt mondta, a diófa árnyéka nélkül szinte semmit sem ér a ház. Ha kell, mondta, erre teszem fel az életemet, hogy megvédjem a fát. Nem kert nélküle a kert. Anya nevetett. Ha ennyire fontos neked, hagyta rá apára, akkor maradjon. És letett arról, hogy kivágás mellett kardoskodjon." Mindannyiunkban él egy apufa. Csodás ereje van, hisz a szeretetben és a gondoskodásban. Ez a megindítóan szép történet egy diófa - egy apa és két fia kapcsolatát mutatja be. Egyaránt szól a gyerekekhez, akik hallgatják és a felnőttekhez, akik olvassák nekik. Vagy mindenki magának. Nem tanítani akar, csak mesél, mégis, aki elolvassa rohan az apukájához és átöleli.   Kiss Orsi A fában rejtőzködő apa is jobb, mint aki nincs ott soha   Egy pszichológus biztosan jól ki tudná mutatni a gyász különböző fázisait, a tagadástól egészen az elfogadásig, de a gyerekek ebben a történetben természetesen nem akarnak analizálni. Kolozsinál természetesnek tűnik fel, hogy az apuka a fába költözött, és bár testileg nem tud velük lenni, ebben a formában mégis az életük része marad. Ami a gyerekeknek vigaszt nyújt, ám az anyának kicsit sem: a könyv fontos témája még a gyász sokfélesége, és az, hogy a megfelelő támogatás mellett hagyni kell mindenkit a maga módján gyászolni. Az anyának végeredményben a gyerekei segítenek túljutni a legnehezebb időszakon, és paradox módon éppen a veszteség az, amely szemléletbeli változást hoz az életükbe. Az Apufa ugyanis nemcsak a halál utáni mindennapokat mutatja be, hanem azt az időszakot is, amikor az apa még velük élt – elméletben legalábbis. Az elfoglalt orvosnak ugyanis nagyon kevés ideje jutott a családjára: ünnepszámba ment, ha az esti fürdetésre hazaért, nem volt ideje a közös játékra, hancúrozásra. Az ő halála döbbentette rá az anyát is arra, hogy változtasson az életén, és többet legyen azokkal, akik igazán számítanak neki. Ezen a ponton érdemes felidézni Kolozsi László szavait, aki a Facebookon azt írta, hogy az Apufánál tulajdonképpen nem is a gyerekek és a halál problémája foglalkoztatta: „Egyszerűen egy apát álmodtam meg magamnak. Egy olyat, amilyet szerettem volna. Mert nem olyan jutott. Egy éves sem voltam, amikor apám lelépett. Hogy miért, nem tudom pontosan. Ritkán találkoztunk, és a találkozásaink valahogy félrementek. Emlékszem, egyszer, augusztus 20-án, együtt utaztunk a tűzijátékra, olyan tizenöt éves lehettem, kb, és mellettünk a buszon egy férfi megfogta apám elég helyes és kedves csajának a fenekét. Mire apám odament a pasihoz, és egyetlen rohadt erős, felülről érkező parasztlengővel lesújtott rá. A férfi elesett, vérzett az orra, mire apám lehajolt, és a földön fekvő arcába vágott még kétszer, amíg az könyörögni nem kezdett, hogy hagyja. És a csaja azt nem mondta, hogy elég. Apám felállt, és igen bosszús volt, mert elszakadt az óraszíja. Remegtem. Meg sem mertem szólalni. A legfurább, hogy pontosan emlékszem a tűzijáték minden pillanatára. Arra is, hol álltunk, kik álltak körülöttünk. Az Apufa látszólag arról szól, hogy mennyit dolgoznak az apák, sosincsenek a gyerekükkel, pénzt keresnek, nem érnek rá. De valójában nem ez a lényeg. Nem ezt akartam mondani. Hanem azt, hogy egy olyan apa, aki alig van otthon és keveset látni, keveset szól, mintha egy fában rejtőzködne, sokkal, de sokkal jobb annál, aki nincs ott soha. És akinek az árnyával még így is viaskodni kell.” Az Apufának ezt a kettősségét (élet-halál, jelenlét-távollét, stb.) nagyon jól visszaadják Igor Lazin részben színes rajzai, melyek csak felerősítik a mese és valóság, álom és ébrenlét határán billegő figurák (és olvasók) érzéseit. Az Apufában nincs hollywoodi értelemben vett happyend, ez nem az a mese; van viszont megbékélés és elfogadás, egy komor, fájdalmas időszak lezárulásában pedig valószínűleg ez a legtöbb, ami gyerekkel és felnőttel megtörténhet. Forrás: konyves.blog.hu