Hozzá kell tennünk, hogy a Harry Potteren erősen érződik a „jobb” angol gyermekirodalmi hagyomány is. Carroll Alice-regényei (a való világ részeként jelen lévő groteszk csodavilág), Travers Mary Poppinsának mulatságos, és esendően emberi tulajdonságokkal bíró főhőse, akinek csodáival a hétköznapi szereplők (pl. Banks papa és Banks mama – a muglik előképei) nem tudnak mit kezdeni, zavarba jönnek, és nem hajlandók tudomást venni róluk. De leginkább a tolkieni mindenség hatása mutatkozik meg a Potter-sorozatban, és ez a hasonlóság olyan szembetűnő, hogy számos internetes rajongói oldalon is találkozhatunk ennek fölismerésével. (Itt az oldal szerzője még egy táblázatot is közöl, melyben a legfontosabb főhősöket és eseményeket összehasonlítja.) Bestseller vagy értékteremtés? Magyar fordítója, Tóth Tamás Boldizsár szerint a Harry Potter sikerének oka nehezen megállapítható, hiszen a sztori esetében „nem beszélhetünk szép történetről, szép meséről abban az értelemben, ahogyan mondjuk egy Michael Ende-, egy Lázár Ervin- vagy egy Békés Pál-könyv szép mese tud lenni.” Bár ezek a fordító véleménye szerint inkább a felnőttekhez szólnak; a gyermekek nem igazán tudnak mit kezdeni velük. A Harry Potter esetében Rowling egész egyszerűen megtalálta azt a hangnemet, amelyiken a korosztályt meg kell szólítani, mivel kis olvasói mindenféle szülői, tanári útmutatás nélkül, sőt gyakran azok ellenére fogyasztják a könyvet. (A még mindig meglehetősen eltérő minőségű magyar recepció egyik kritikusa szinte komikusan dühöng a nyelvhasználat „kamaszos” volta miatt, Potter-elemzése lényegében gúnyosnak szánt, valójában elvakultan indulatos fröcsögés, amelyben az egyes szavak „nyelvi pongyolaságait” kívánja pellengérre állítani. A cselekmény áttekintésére nem is marad ereje.) A célkorosztályt megszólító nyelvi és kulturális reprezentáció mellett a sorozat jól ötvözi a klasszikus gyermekirodalmi hagyományokat a felnőtt lektűr elemeivel. Ebben a tekintetben műfajteremtő jelentőségű, amit Rowling írt. Megtalálhatók benne a gyermekregények (mind a fantázia-gyermekregény, mind a probléma-gyermekregény), a meseregények, a kamaszregények tulajdonságai, ötvözi az Agatha Christie-féle krimit, a misztikus és horror-regények világával, és mindehhez még a fantasy hagyományait is jól alkalmazza. A szerző saját bevallása szerint is vannak fantasy-elemek a műben, ő akkor jött rá – úgymond – hogy fantasyt ír, amikor az egyszarvú megjelent a történetben. A különféle stílusok és hangnemek között – ahogy ezt Tóth Tamás Boldizsár kifejti – „Rowling meglehetősen jól lavíroz, pontosan tudja, hol kell egy kis humort adagolnia, hol kell sötétebb tónusra váltania.” Rendkívül érdekes a szöveg hangnemének azon sajátossága, hogy a szereplő növekedésével egyre komorabb, félelmetesebb, tragikusabb hangulatú a mű, az olvasók kvázi együtt nőnek föl a főhőssel. A krimi-része a könyvnek – megint csak fordítója szerint – „nem mérhető az Agatha Christie-éhez, mert általában igen egyszerű rejtéllyel van dolgunk, ugyanakkor a szerző jól fenn tudja tartani a rejtélyből adódó feszültséget.” A cselekmény ötvözi a kalandregények történetépítési technikáját a modern akciófilmek tempójával, és a romantika és realizmus regényeinek atmoszférateremtő erejével, aprólékos igényességű környezetépítésével. Harry világa jól megtervezett, működő világ, ahol a szereplők lélegzetelállító sebességű kalandokba bonyolódnak. A főhős tekintetében Rowling példaértékű figurát alkotott. Harry hordozza magán a kiválasztottakra jellemző, mítoszokból már ismert archetipikus elemeket, amelyekkel az olvasó rokonszenvét elnyeri (bántalmazott, elnyomott mostohagyermek, aki megérteti magát az állatokkal, de különlegesek a tulajdonságai, a lelke hasadt, két erő, a teremtés és a káosz küzd érte, alakja a duális világ egyensúlypontján helyezkedik el, stb.). Tóth Tamás „dickensi hősként” aposztrofálja. Ugyanakkor – mivel a regény jellegzetesen egy nézőpontú, vagyis az eseményeket Harry szemszögéből látjuk – alkalmat teremt az olvasónak, hogy azonosuljon a főhőssel. A beleélést erősíti, hogy Harry semlegesen ábrázolt alak. Jelleme szinte nincs is, ami van, az pozitív. A többi szereplő izgalmas, humoros, félelmetes – Harry nem. Semlegessége, megint csak Tóth Tamással szólva – „olyan, mint egy gumi búvárruha, amibe mindegyik olvasó belebújhat… gyerekek belebújnak ebbe az alakba, s onnantól kezdve viszi őket magával a történet.”. Potter mindig kívülálló, mindig szemlélő, mindig megélő, minden gondolatát, érzelmét ismerjük, míg pl. Ron, vagy Hermione érzelmeire csak megnyilvánulásaikból következtethetünk. A könyv emellett lélektani szempontból is jól megközelíti a gyermeki világot. Kende B. Hanna több elemet is kiemel, amelyek a gyermekeknek fontosak lehetnek a szövegben, mivel – a mesékhez, mítoszokhoz hasonlóan – ezek hozzásegítik őket a kompenzációhoz, választ adnak kérdéseikre, mederbe terelik nárcisztikus vágyaikat, kezelik szorongásaikat. Csak néhányat említenénk meg ezek közül. A gyermek számára pl. rendkívül fontos az ön-identifikáció kérdése. (Tegyük hozzá: ez a felnőtt számára is fontos!) A történet többszörösen is identifikációhoz segíti hőseit és olvasóit, pl. a Roxfortban a házakba való belépéskor. (A Teszlek süveg valójában abba a házba osztja be a leendő varázslókat, amelybe ők a tudatalatti vágyaikban menni akarnak. A házválasztás viszont egész életre befolyásolja a személyiségüket, mintegy a felettes én kialakulását szemléltetve.) Az identifikáció fontos eleme a gyermekeknél az állatokkal való azonosulás, illetve állatszemélyiségek mögé bújás. A regényben hasonló folyamat történik a kedvenc állatok kiválasztásánál (pl. Hermione macskája), az animágusok, ill. a védőszellemek megjelenésekor. A szereplőket – egyiptomi vagy görög istenségként szinte állati attribútummal is kifejezhetnénk: Harry-hóbagoly, Dumbledore-főnixmadár, Hermione-macska, Féregfark-patkány, Woldemort-kígyó stb. Némely hős a nevében is állati vonásokat hordoz. (Pl. Perselus Piton – eredeti nevén Severus Tobias Snape). A gyermeki fantázia másik fontos érdeklődési területe a tudatos és akarattalan változás, átváltozás kérdése. A gyermek egyszerre óhajtja a változást, ugyanakkor szorong is tőle. A Potter-regényekben nagyon gyakori az átváltozás, átváltoztatás motívuma, ugyanakkor a szereplők maguk is biológiai változáson mennek keresztül, felnőnek, öregszenek, néhányan meg is halnak. A repülés vágya szintén erősen foglalkoztatja a gyermeket. Az emberek egy része gyermekkorában, de később is meglehetősen gyakran álmodik repülésről. Rowling könyvében hosszas leírásokat olvashatunk kviddicsezésről, hoppanálásról, repülő autóról, utazásról a hipogriffen… A könyvvel kapcsolatos kutatások során meginterjúvolt gyermekek nagy része igen gyakran említi meg a repülés motívumát a történet egyik legvonzóbb részeként. A Harry Potter-sorozat ugyanakkor „kétfedelű” szövegmindenség. Nemcsak a gyermekekhez, de a felnőtt olvasókhoz is szól. A muglik és a varázslóvilág ábrázolásában pl. a regény parodisztikus hangot üt meg. A varázslók szemszögéből nézve a muglik világa groteszk, de ugyanilyen groteszk tükörkép a varázsvilág is a reális világ nézőpontjából. Ez a látásmód a felnőtteket is szórakoztatja, s nem is idegen az angol irodalom swifti, carrolli és orwelli hagyományaitól. A felnőtt olvasókat ugyanakkor a szöveg evokációi, megidézései is vonzhatják, a már említett detektívtörténetek, a görög-germán-kelta mitológia az animékból is ismert japán mondavilág behívása stb. Az olvasó számára igazi szellemi csemege, hogy megleli, és megfejti ezeket az idézeteket. Ebben az értelemben a regény jellegzetesen posztmodern mű. A gyermekek számára a gyakran megnyilvánuló nyelvi humor nem sokat mond, a felnőtt számára viszont nagyon szórakoztató. Mindezen felül Rowling gyakran él a műfajparódia eszközeivel is, gondoljunk pl. a varázsvilág hivatalos leveleinek szövegeire, vagy a tankönyvek címére. (A szerzőnő egyébként két tankönyvet „meg is írt”: Tudor Hushpush néven A kviddics évszázadai, ill. Göthe Salamander néven Legendás lények és megfigyelésük címmel.) A fordító szerint a stílusjátékban megjelenő nyelvi lelemény a regényfolyam legélvezetesebb része. A kötetek esztétikai értékéről szólva azonban az egyik legilletékesebb, a magyar fordító, a már többször is említett Tóth Tamás Boldizsár azt jegyzi meg, hogy a mű „változó minőségű”. Megítélése szerint a nyelvi lelemény, és az ötletek mellett is egyszeri olvasmány, azaz a legtöbben egy – egy részt ugyan feszült érdeklődéssel végigolvasnak, ezt követően azonban már nem képesek többször elolvasni. A másodszori olvasásnál ugyanis már „ki kellene jönni a szöveg szépségének.”  Magyarán a Harry Potter – sorozat köteteit olvasva a szöveg lebilincselő, érdekes, izgalmas, fordulatos, ötletes, elsődleges, szimbolikus és rejtett tartalmával egyaránt megszólítja a tudatelőttest, a tudatot és a tudatalattit, de esztétikai értékei mégsem annyira meghatározóak, mint Tolkien műveinek. Lovász Andrea gyermekirodalom-történész szerint az esztétikum, műfajkeverés és az összetettség kérdései másodlagosak a könyvek diadalmenetének a szempontjából, a Potter-sorozat sikerének okaként Rowling sajátos írói játékát nevezi meg, amellyel összemossa a valóságot és a fikciót. Rowling állítása szerint egy varázsvilág található a reális világon belül, ezt azonban a muglik – vagyis az olvasók – nem érzékelhetik. A játék éppen ezzel a paradoxonnal veszi kezdetét: az olvasó ugyanis olyan mugli, aki „kiválasztottként” mégis beletekinthet ebbe a csodálatos világba. A muglik világát és a varázsvilágot a főhős személye kapcsolja össze. Ebben az értelemben a reáliák világa is csodavilággá válik: hiszen a varázsvilág ennek része, csak nem vagyunk képesek érzékelésére. Potter azért ennyire fontos szereplő, mert éppen az ő személye segít minket az érzékelésben. Lovász megjegyzi, hogy a Harry Potter mintegy a Gyűrűk ura „folytatásának” is tekinthető, Tolkien azt sugallja, hogy az ember elterjedése elpusztítja, visszaszorítja a varázslatot, Rowling viszont azt, hogy a varázslat nem tűnt el, csupán nem mindenki számára hozzáférhető. A hitelesség Tolkiennél a múltba veszés miatt nem ellenőrizhető, Rowlingnál a történések jelen idejűek, de az átlagember előtt szigorúan rejtettek. Mindkét szerző komolyan veszi a mesevilágot, bár mindkettejüknél megjelennek parodisztikus, groteszk elemek a meseszövésben. Mindkét történet legfontosabb mondanivalója magának a mese- vagy fantáziavilágnak a „hitelesítése”. Ebben a tekintetben még Michael Ende mesevilágával is rokoníthatóak. Ez a hitelesség eredményezi végül azt, hogy az olvasó, aki természetesen nem keveri össze a tényleges világot a Potter-regények fiktív valóságával, mégis furcsa helyzetbe kerül: a hitelesség saját világának ideiglenes elmozdulását eredményezi. „Mi van, ha mégsem kitaláció?” – kérdezheti a könyvet letéve az olvasó. És végül is e kérdés fölvetése a fantasztikus irodalom igazi célja. Forrás: Nyelv és Tudomány   Források: Bettelheim, Bruno: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek. Gondolat, Bp., 1988. Goretity József: „Ha a Harry Potter olvasóvá nem is tesz, íróvá talán igen”, Beszélgetés Tóth Tamás Boldizsárral. In: Irodalom Visszavág: IV/17. 2003. (letöltés: 2008. január 17.) Kornya Zsolt: Röviden a Fantasyről. (letöltés: 2008. január 17.) Jung, Carl Gustav: A tudattalan megközelítése. In: Az ember és szimbólumai. Göncöl Kiadó, Bp., 1993. Kende B. Hanna: Harry Potter titka/ A gyermek csodavilága. Osiris, Bp., 2001. Lovász Andrea: Harry Potter avagy jelen idejű holnemvolt. In: Új Forrás, 2001. 09. sz. (letöltés:2008. január 17.) Lévi-Strauss, Claude: A mítoszok struktúrája. In: Strukturalizmus I. Szerk.: Hankiss Elemér. Európa Kiadó, Bp., 1971.   Ráth-Végh István: A könyv komédiája. Gondolat, Bp., 1967.