Hajdu Zsanett

Boribon, egy igazi kisgyermek természetű mackó, egy gyakran dacos és versengő hős, aki könnyen elkeseredik, ha valami nem úgy sikerül neki, mint ahogy azt eltervezte.

A te gyereked is szeret versenyezni? Az ilyen helyzetek kezelése nem mindig egyszerű. A legújabb Boribon kötet viszont felhívta a figyelmünket, hogy a helyére tegyük, mikor, hogyan van jogos helye a versenyzésnek a gyerekek életében. Most az is kiderül, miként kell értelmezni és kezelni a helyzetet.

A versenyhelyzeteket nem lehet kiiktatni a gyerekek életből és kerülni, mint a tüzet. Az sem igaz, hogy csak kooperatív módszerekkel fejlődnek a gyerekek. 

A verseny teljes mértékű elítélése és tabusítása óriási önbecsapás, sőt a kisgyerekek becsapása is, mert a verseny evolúciós okokból elkerülhetetlen. Ahelyett, hogy kerüljük a témát és a konfliktust, sokkal fontosabb lenne inkább megtanítani a gyerekeket a szabályos és igazságos elvekre. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne ösztönözzük a gyerekeket kooperatív szemléletünkkel és tevékenységekkel, sőt. Valószínűleg a kettő nem zárja ki egymást annyira, mint amennyire feketén-fehéren jelenik meg a dilemma a különböző fórumokon. Tény, hogy a közös gondolkozást, együttműködést igénylő kooperatív játékok és feladatok fejlesztik az érzelmi intelligenciát és empátiát, amik hosszú távú ajándékok a gyerekek életében. 

"szociális életünk testi-lelki egészségünkre egyaránt kihat; a sűrű társas hálózattal rendelkező emberek jókedvűbbek, ritkábban betegednek meg és tovább is élnek elzárkózó társaiknál" - állítja Boross Ottilia, pszichológus, pszichiáter is.

Az ember "lineárisan szerveződő hierarchiában" él, ami azt jelenti, fenn áll az alá-fölé rendeltségi viszony a gyerekek között az oviban is, de a gyerekek helye és szerepe nincs kőbe vésve és folyamatosan változik.

A csoportokban nap mint nap van versenyhelyzet. Van egy hierarchikus rend, egy "csipkedési sorrend", ami mindenkinek megmutatja a helyét a közösségben, és amit csak valakinek a felül, vagy alulmúlásával lehet meghatározni.

Ennek a megéléséhez még csak nem is kell konkrét futóverseny, bunyó, vagy egy feladat összemérése (bár lássuk be, nem olyan idegen az ilyen jellegű erőmérés sem a gyerekektől...) Ha ezeket a helyzeteket helyesen nem is generáljuk, akkor is mindössze annyit teszünk, hogy nem adjuk a gyerekek kezébe a szempontokat, ami szerint összemérhetnék magukat.

Ettől függetlenül össze fogják vetni a saját értékeiket a többiekével, csak egy sokkal kifinomultabb nézőpontból, a saját szempontjaikat érvényesítve. Egyes gyerekek tudhatják, hogy szépen festenek, másoknak jó a humoruk, a logikai érzékük, vagy ügyesek a konfliktusok kezelésében, és a különböző érzékek, értékek és érdeklődési körök mentén egy sokkal színesebb és lineárisabb csoportkép tud kialakulni. Ez természetes és a jellemfejlődésre, az önkép kialakulására nézve hasznos vetülete van: a gyerekek így tapasztalják, értik és alakítják a saját személyiségüket, és az összehasonlítás, a verseny során jönnek rá egymás és saját értékeikre.

Másfelől megtörténik az összevetés filozófiai, etikai értelemben is: a gyerekek figyelik a körülöttük zajló szituációkat, embereket és megnyilvánulásokat, majd az önmeghatározás elengedhetetlen lépéseként összevetik a látott és hallott értékeket a sajátjukkal. Nem kell annyira meglepődni, ez a fajta szemléleti beállítódás már a Boribon-rajongó korosztályra is abszolút igaz, hiszen melyik jó érzésű kisgyerek ne rökönyödött volna még meg a játszótereken zajló igazságtalanságokon, a felnőttek jogtalan és didaktikus megnyilvánulásain.

A nap mint nap megtapasztalják, hogy a világban mennyi rendszer működhet párhuzamosan, és egész biztos, hogy magukban leszűrik a saját igazságágukat az esetekből. Ez tulajdonképpen a különféle értékrendek összehasonlítása és versenyeztetése, amit a kicsik hiába élnek meg minden nap, nagyon kevés szó esik róla. A Boribon, a bajnok ezt a belső folyamatot is segíti, az kialakuló feszültséget pedig oldja.

Amíg a kisgyerek nem jár bölcsibe és oviba, ráadásul tesója sincs, sőt még a szomszéd gyerek sem hecceli őt azzal, hogy nagyobb és ügyesebb, a kicsi megtapasztalja azt, hogy bárhogy sikerül is a tornyot felépítenie, az egész család tapsol. Az elvárás maga a folyamat lesz, amit biztos elismerés és siker követ. Ám amikor elindulnak a bölcsi és az ovi felé a gyerekek, nem csak a folyamat maga lesz fontos, hanem az is, hogy objektív mekkora sikert ért el. Kizárhatatlan és tagadhatatlan tényezője lesz a mindennapoknak az, hogy pozicionálják saját magukat és másokat a csoportban betöltött szerepük, megbecsültségük szerint, ez pedig csak összehasonlítással vihető véghez. 

Mit érez ilyenkor a kicsi?

Azt, hogy itt valami egész más szabály uralkodik, amire egyáltalán nem lehetett felkészülni. Ki van szolgáltatva a közösségnek, ami akkor is ijesztő, ha az nyitott és befogadó. 

Ám, ha belátjuk, hogy ez így van, beszélünk vele és a megfelelő mesékkel oldjuk a benne keletkező feszültséget, azzal máris rengeteget segítünk neki. 

Boribon, a bajnok pont ebben fog támogatni! 

Annipanni futóversenyt hirdet az erdőben, amire hamar a rajthoz áll Boribon, a mókus, a béka és a nyuszi. Boribonnak nem megy olyan jól a futás, sajnos még az útról is letér és megsérül. Ez olyan megalázó a számára, hogy bár mosollyal az arcán odaadja a nyuszinak az érmet, utána elbújik és egyedül búslakodik. Annipanni persze mindig segít a mackónak, ha nehéz helyzetbe kerül: újabb versenyt hirdet, ezúttal célba dobást.

A történet megmutatja a gyerekeknek azt, hogy mindenki másban és másban lehet jó, hogy mindenkiben meg lehet találni az értéket. Végül Boribon is megkapja a legfontosabb elismerést, azt, hogy úgy fejez be egy versenyt, hogy önmagára győztesként nézhet.

Ez a mese alátámasztja a kicsik tapasztalatát: sokféle versenyhelyzet van, és megoldást kínál a feszültség feloldására.

Forrás: pagony.hu