Hidegbaj A felnőttekkel az a baj, hogy sokat hidegeskednek. Főleg nyáron, amikor rettenő hőség van, És a galambok is legszívesebben Egy tollfosztó keze-ügyébe kerülnének, Mert már egészen elfáradtak a sok lépegetésben, És szinte lehúzza őket a tollkabát, Hiába gombolják ki, Megsülnek, Vagy amikor annyira meleg van, Hogy a csokoládé már a papírjában elolvad, Ezért gyorsan be kell dobni a mélyhűtőbe, Ott meg viccesre dermed, És utána nem lehet kicsomagolni, Anya meg leáll veszekedni, Na jó, néha leül veszekedni, ha nagyon fáradt, Hogy köpjem ki az alufóliát, Nekikezd hidegeskedni egy ilyen apróságon, Arra nem is gondol, Hogy milyen bonyolult hűtőből kivett csokit Szakszerűen elemészteni, Hogy jusson is, meg ne is maradjon, Ő se csinálná jobban, Csak azért mert 39-es lába, És fenn bír maradni éjfélig, Tele lenne biztos alufóliával a foga, Bár az már így is tele van, Hátul minden foga ezüst, Nézegette a múltkor a tükörben őket, Pont, mint ahogy én szoktam lesni, Hogy most már kipotyog-e az, ami eddig lötyögött, Vagy csak egyszerűen lenyeltem, és már rég kiesett, De az is lehet, hogy véletlenül kitüsszentettem az orromon keresztül, Szóval nem tudom, minek hozza az emberre a hidegbajt, A nyár kellős közepén, Amikor egy kis hűvösnek éppen örülni kellene, És nem kiabálni miatta.   Lackfi János: TANULJUNK GYEREKÜL! Finy Petra verseiről   Finy Petra költészete nagyon új és nagyon ősi. Van-e egyszerre frissebb és barbárabb kijelentés annál, hogy „bemutatkozás helyett mondjuk szerintem a másikat megszagolni kéne inkább”? De hát nem ott tartunk lassan, hogy a kutyákhoz hasonlóan ki-ki vizeletével jelöli ki territóriuma határait? Fontos itt a „mondjuk szerintem” is. Alanyi líra ez, nézőpontja szimpatikusan esendő. Bizonytalankodik, határozatlankodik, esetlenkedik: emberkedik. Félig-meddig gyerekemberkedik, ugyanis gyerekhang csendül, gyermekszemmel látunk a sorok rendjében, mintha fiatal erdő nyílegyenes fasorai közt járkálnánk. Egészen pontosan olyan felnőttről van itt szó, aki anyanyelvi szinten beszél gyerekül, e számunkra már idegen nyelven, s kezdőknek és haladóknak is készséggel indít bármilyen szintű nyelvtanfolyamot. Megtanul s megtanít tudományos igénnyel szürcsölni, láblóbálni, bandzsítani, üveggolyót gurítani: véresen komolytalanul okítja a komolytalanság művészetét. Mindezek a nyelvi és nyelven túli gesztusok az önfeledtség régióiba röpítenek bennünket, hempergő, öntudatlan világba, ahol a köznapi tárgyak életre kelnek, egy-egy megszokott mozdulatunkra, szokásunkra pedig hirtelen éles fény vetül, s különös képzettársítások révén (így például egy fotel és egy tüdő szusszanásának összehasonlításával) felfedezhetjük benne a rendkívülit, az egyedit, a megismételhetetlent. Finy balerinai (avagy gordiuszi) könnyedséggel old meg olyan feladatokat, amelyekbe sokak költői bicskája beletört már. Képes naivan tűnődő szerelmes verset írni, és akad elegendő elgondolkodtató hasonlata a kedves jellemzésére („definiálására”, ahogy matekos kedvességgel fogalmaz), illetve kellő öniróniája is a verstárgytól való távolság megőrzéséhez, a szenvedély viszonylagossá, számunkra (ama szerelemben részt nem vevők számára) is felfoghatóvá tételéhez: „a kés hangja, ha selymet vág   fűrészpor a talpad alatt,   legördülő márványgolyó a gerincemen,   egy maréknyi üvegszilánk gyertyafénynél,   rézkilincs a bársonyfüggönyön,   ajkaimra pattanó tollpihe,   fekete sakktábla sok-sok lóval”. Szép haszontalanság tehát a kedves léte, nagyon érzékletes, káprázatosan egyszerű és minden érzékünket épp egyszerűségével elkápráztató ingerhullám, olyan evidens, mint a tenger, amely játszi kedvvel felemeli, szinte érzéki öleléssel cipelgeti, majd egy könnyed mozdulattal a parti sziklákhoz csapja a belé szerelmes fürdőzőt. Finy Petra roppant veszélyes játékot űz. Szinte áttetsző költészetének „elméleti” alaptételei, miszerint a gyermeki látás felforgatja a felnőttek jól kiegyensúlyozott világát, nem tiszteli annak törvényeit, s így rádöbbent annak visszásságaira, képmutatásaira, mára közhellyé vált. A huszadik század, kezdve a szürrealistákon, alaposan lerágta ezt a csontot: a gyermekközpontú (világ)szemlélet ma gagyi nevelési tanácsadók és rémes amerikai komédiák sokasága által szajkózott, sulykolt teória. Divatosak az infantilis felnőttek, akik „a tökéletes szimmetriát útálják”, a „temetéseken táncolnak”, „üveggolyót néznek TV helyett”, vagy akiknek „a kockás papír börtön”. Igen ám, de Finy Petra azt is megérzi, hogy ez a divatba jött, fogyasztóivá porciózott szemlélet még mindig nem vagy nem egészségesen hatja át a társadalmat. Érzékenység helyett csupán affektált majomkodásra futja, ha egyáltalán, s a „lazára” mázolt felszín alatt ugyanaz a buta felnőttgőg búvik meg, amely olyannyira megkeserítette a II. világháború alatt vagy előtt születettek gyerekkorát. Költőnk ezt a meszes páncélt bombázza fura kijelentéseivel, mégpedig nem elvi-elméleti megállapítások segítségével, hanem elsősorban a fogalmiság béklyójából dzsinn-módra kiröppenő képekkel. Szófukar apostola ő azoknak, akik „világosban gyertyákat gyújtanak”, „a tüsszentést imádják”, „cigarettafüsttel rajzolnak” vagy „zsíros szájjal csókolóznak”. Nem egyszerűen a fogyasztói társadalmat fensőbbséges értelmiségi pozícióból kritizáló kibic-kórushoz csatlakozik: a haszontalan, a „nem profitorientált” tevékenységek népszerűsítőjeként mindig újabb és újabb váratlanságokkal ajándékoz meg. Megállapításait sokszor jó érzékkel a századelős avantgárd lírikusai, elsősorban Apollinaire által feltalált, lineárisan halmozó szerkezetekbe rendezi, így fokozva a „szervezetlenség”, az azonos értékű elemek egymás mellé helyezettségének hatását. Ez a költészet derűsen gyermeki, ám vígsága korántsem jelent súlytalan, üres vidámkodást. Tudomása van az élet árnyasabb oldaláról, főként a (titkolt) fájdalmakról, a „könnyekkel besózott” sültekről, tüdőből kiröppenő sóhajokról. A vers-én olykor „magát tépi ki magából / s bekeni sebét sóval”, vagy megkéri az öngyilkosokat, halkan ugorjanak, ne zavarják a halak nyugalmát. Máshol ijedten kérdezi, ki imádkozik világunk elfeledett részleteiért, s ki az imádkozókért. Látszólagos könnyedsége tehát (indokolt) metafizikai nyugtalanságba csap át, anélkül, hogy tiszta szólamai közé hamis, felnőttes, moralizáló hangokat keverne.