Galgóczi Móni   Nora egy baleset következtében nagyon fiatalon elveszítette a szüleit. Ekkor került édesapja nagynénjének családjához, ahol bár kedvesen bánnak vele és szeretik is, mégis kirekesztettnek, megtűrtnek, koloncnak érzi magát. Pedig ott van Dag, a vele csaknem egykorú fiú, akivel nagyon jól megértik egymást. Anders, Karin, Dag, Nora, no és persze a házieb, Ludde nemrégiben költöztek egy régi házba, ahol a felújítás során számos befalazott szekrényt, azokban pedig régi újságokat, porosodó tárgyakat, papírokat és fényképeket találtak. Ráadásul amióta beköltöztek, Nora meglehetősen furcsa dolgokat tapasztal. Lépések zaját, amikor rajta kívül nincs otthon senki; az ezzel egy időben visszafelé járó régi óra ketyegését; a téves telefonhívásokat, amik Nora megérzése szerint soha nem véletlenül történnek; na és persze meg kell említeni Ludde fura, az eddigiekhez képest teljesen szokatlan és kiszámíthatatlan viselkedését is. Aztán egy titokzatos telefonhívás hatására, amelyben egy idős hölgy arra kérte Norát, hogy utazzon el Stockholmba, menjen el egy bizonyos boltba, és ott keresse Agnes Ceciliát, egy csapása minden megváltozik. Hiszen a telefont Dag vette fel, aki korábban egyébként is furcsa dolgot álmodott Norával kapcsolatban. Ráadásul a régi orosz mesekönyv is szokatlanul „viselkedik”. Mielőtt Nora kezdené azt hinni, hogy elment a józan esze, Dag és ők nekiállnak a rejtély kibogozásának. Amit aztán Norának egyedül kell folytatnia. A kétségek és magány pillanataiban csupán egy valaki van mellette – egy időközben előkerült különleges baba, amit sajnos nem mutathat meg senkinek. Az „Andersen-díjas írók” sorozat legújabb kötete a 9-12 éves korosztály számára kínál érdekes, titokzatos, mégis mélyen megható és szívet melengető történetet, amelynek során Norával, a rokonainál nevelkedő csaknem 15 éves lánnyal együtt ismerhetjük meg családja tragikus történetét. A „nyomozás” során fájdalmas emlékek árnyai bukkannak elő a múltból, ám rövid tartózkodás után szerencsére távoznak is, hogy a több síkon is értelmezhető történet mindenki számára megnyugtató módon fejeződhessen be. Ha másképp történne, megtörne a varázs. Azt pedig ugyebár senki sem szeretné? Maria Gripe regényének különlegessége, hogy elolvasása után az embert egy ideig nem hagyja szabadulni az addigi lebegő, titokzatos hangulat, ami bár mindvégig magában hordozza a szomorúságot, a fájdalmat és a magányt, paradox módon mégis kellemes melegséggel tölti el az ember szívét.     Komáromi Gabriella   “A valóság mindig sokkal érdekesebb még a legvadabb álmoknál is.” – olvasom Maria Gripe regényében. Ha csak itt ütöttem volna fel ezt a kötetet, azt gondolhattam volna, hogy a szerző könyve azokhoz a svéd gyerekkönyvekhez tartozik, amelyek szinte diagnosztizálják a hétköznapi valóságot, és őszinteségi rohamukban összetörnek mindenféle tabut: a szexualitástól a felnőtt tekintélyéig, a születés titkától a halálig. Maria Gripe egy másik regénye, az Elvis a bajfácán szó szerint ilyen. Azért is hivatkozhatom rá, mert adaptációját láthatták a Kolibri Színházban, 2002-ben pedig fesztiváldíjas lett a Gyermek-és Ifjúsági Színházak Nemzetközi Biennáléján.   Miért is tagadnánk, felmérhetetlen jelentőségük volt ezeknek a tabutöréseknek. De ez a tendencia kimerülni látszik. Éppen a legérdekesebb könyvek jutottak el egy olyan határig, amit már nemigen lehet átlépni. (L. Jacqueline Wilson: Micsoda anya!) Ráadásul a nyers valóságból meg a mechanizált szürke hétköznapokból nekünk felnőtteknek is kezd elegünk lenni. – Talán ezért is menekültünk mostanában a fantasy rengetegébe. Pedig jól tudjuk, a művek többsége a triviális irodalom körébe tartozik. Az olyan könyv, mint Lois Lowrytól az Emlékek őre vagy P.S Beagle-től Az utolsó egyszarvú ritka, mint a fehér holló. S nem ok nélkül emlegetjük annyit a Gyűrűk Urát , a Krabatot és a Végtelen Történetet. Valahogy minden csak a nyomukban jár. És eléggé kopott “kaptafák” is forgalomban vannak már.   Az Agnes Cecilia írója ebben a könyvben, ami 1981-ben került ki a kezéből, egy harmadik utat választ. A valóság és képzelet szüntelenül áttűnnek egymásba. Az egész szövegvilág ennek a kettőnek vibráló játéka. Egyik sem fontosabb a másiknál, és az álmoknak, a látomásoknak köze van a valósághoz. De ettől még meseszerű, sőt mágikus az egész. – Észre kell vennünk, hogy milyen szépséges könyvek születtek a kortárs gyermekirodalomnak ebben a vonulatában. Ilyen például az ezredforduló könyvei közül az olasz Angela Nanettitől a Nagyapó a cseresznyefán, az amerikai Luis Sachartól a Stanley, a szerencse fia vagy az ausztrál Ben Rice könyve, az elfelejthetetlen Babó és Bigyó. (Valamennyi a kinőhetetlen könyvek közül valók.)   Maria Gripe könyvében nemcsak a valóság és képzelet tűnnek át filmszerűen egymásba, hanem az idő is. Bonyolultabban annál, mint ahogy a norvég Jostein Gaarder kamaszkönyvében (A narancsos lány) És érdekesebben is. ( Jostein Gaarder ugyan világhírű, de valljuk be, a Sofie világa vette a vállára gyerekkönyveit.) Mária Gripe a gyerekkönyveiért lett Andersen-díjas. Ez már az Agnes Cecilia előtt megtörtént. ( 1974-ben). Amikor a spanyol Carmen Bravo-Villasante megírta a gyermekirodalom világtörténetét (Weltgeschichte der Kinder- und Jugendliteratur, 1977. 31. p.), a modern svéd gyermekirodalomról szóló fejezetcímben három név szerepelt: Astrid Lindgren, Ake Holmberg, Maria Gripe. Azóta Lindgren a gyermekirodalom klasszikusa, Gripe pedig Astrid Lindgren-díjas. És ma már Lindgren mellett a svéd gyermekpróza megújítójának számít. (L: Westin, Boel: Das schwedische Kinderbuch. 1991. 48. p.) – Az 1923-ban született író első gyerekkönyve 1954-ben jelent meg. A sikert a hatvanas években a Josefine és Hugo c. sorozat hozta el számára. Az említett gyermekirodalom-történet egyértelműen a mágikus realizmus írói közé sorolja. Az Agnes Cecilia írója az is. És a távoli északon az. Olyan titokzatos és meseszerűen animisztikus a világa, mint a dán Andersené. Olyan sejtelmesen fejt fel sorsokat, mint a norvég Ibsen vagy a svéd Strindberg. Ettől még gyerekkönyve illő nála minden. A hősök, a történetek, a konfliktusok és a megoldás. Túlélési stratégiákat kínál a gyerekeknek, s akárcsak Andersen, életfilozófiát. Vágyálomképeket villant fel előttük, amelyek teljesülnek, mint a mesében.   A regény szövegének “szövetét” titkokból szőtték. Egy régi házban vagyunk. Minden mesél, mint Andersennél. A szekrények, a fiókok, cédulák, egy orosz népmesegyűjtemény, egy játék baba, egy medál, egy óra, ami néha visszafele jár, egy kutya nyakörve. Ebbe a titokkal tele házba költözik az árva Nora nevelőszüleivel és fogadott testvérével. Semmi séma! Nora nem Hamupipőke. Nem Twist Olivér- vagy Harry Potter. Szeretik és gondoskodnak róla. Csak tele van gyanakvással, bizalmatlansággal, hogy ez a szeretet igazi-e. A vágyálomképe nem más, minthogy bízhasson ebben. A szánalommal nem érné be. Nora “belső” útja szüntelen keresés-kutatás, mint a mesében, és detektívtörténetbe illő izgalmas nyomozás. Mindent neki kell kiderítenie, hogy ki kicsoda, hogy mikor mi történt. Néha maga áll a felismerések útjában. Főként azt szeretné tudni, ki Agnes Cecilia, aki titokzatos módon egy babát küldött neki. Agnes Ceciliáról a 44. oldalon hallunk először, s még 200 oldalnyit kell olvasnunk ahhoz, hogy elénk kerüljön. A történet akkor ér véget, amikor Nora rátalál, ő pedig azzal könnyű, ragyogó mosollyal fogadja, amit az anyja arcán látott utoljára. Nora boldog, így érnek véget a mesék és a vigasztaló gyerekkönyvek.   Ágnestől Ceciliáig, Ceciliától Ágnes Ceciliáig ível a történet. Végül kiderül, hogy a történetben csaknem mindenkinek, Norának is közük van hozzájuk. Ha úgy tetszik, több generáció életéről szóló családtörténet az Agnes Cecilia. Norának kapcsolatokat kell kibogozni, sorsokat kell felfejteni. A történetekben messze nem csak úgynevezett gyereknek való dolgok esnek meg. (Agnes lányanya volt, s egy boldog házasság miatt elhagyta Ceciliát, aki ugyanolyan magányos gyerek volt, mint Nora. A nagymama nem mesebeli nagyanyó. Nem mindig könnyű vele. bánni. Olyannak kell szeretni, amilyen. A kapcsolatok ebben a történetben egyszerre törékenyek és erősek. ) Az idő “hajóhintáján” ülünk. Le-lemerülünk a múltba. Az álmok, látomások, hangok visznek oda. Egy évszázaddal korábbi időbe. Pontosabban át lehet látni oda – a függönyön, a szekrényajtón, a küszöbön, a tükrön. A regény hősei láthatatlan látogatók egymás idejében. Nora állhat Cecilia küszöbén. (Az ő mása a baba) “Érzik egymás jelenlétét. de nem beszélhetnek, nem érinthetik meg egymást. Saját koruk foglyai mindketten”. Nora tudja, hogy mikor nem a saját szobájában van, hanem Ceciliáéban – és Cecilia idejében. De a régi ház ugyanaz. A számítógépem is szívesebben írta volna le az Ágnes Cecilia nevet Agnes Cecilia helyett, Norát meg csak Nóraként. Maradna még így is annyi idegen név (Karin, Anders, Dag, Ludde, Hulda stb.), hogy hangulatuk révén érezhetnénk, valahol északon vagyunk. Nem a magyarítás hajdani gyakorlata iránt támadt nosztalgiám. Igaz, hogy nekem a Grimm-mesék Juliskája Juliska, Piroskája meg Piroska marad, holott régóta tudom, hogy valójában más a nevük. De még Déry Tibortól sem fogadom el. hogy Kästner Emiljét átkeresztelte.. – Egyébként nemcsak nálunk bajmolódik a műfordítás a nevekkel. Astrid Lindgren vásott kölyke például Michel lett német földön. Ki tudja, talán éppen azért, mert Emil annyira Kästneré.   Nemcsak a címmel volt egy icipici problémám, a borítólappal is. Ó, nem az, hogy netán ne lenne szép. Megakad rajta a szem. Csak ez a baba a borítón nem Cecilia. Nem tízéves. És hol a gondterhelt homlok, a fekete, magas szárú, gombos cipő, a fekete harisnya? Hová lett a kalapja? A gyerek olvasó bizonyára még tüzetesebben összehasonlítja a képet és a szövegvilág leírását. De lehet, hogy úgy jár, mint én. Mire a történet végére ér, a játék baba arca Ceciliává elevenedik. Ragyogó szeméből melegség árad, és már nem is szomorú ez a Cecilia. A kiskamasz korosztály nem babázik, ez a könyv mégiscsak az övék. De belefeledkezhet bárki. Könnyű, nagyon könnyű belefeledkezni. (Titok csak az marad számomra, miért idézik Schophenhauert zárójelben svédül is. 156. o.)   Forrás: gyermeikrodalom.hu