– Szia, Szibill! Hogy aludtál? – de érezte, hogy ez csak mellébeszélés, mert a tücsök pontosan tudja, hogy elkésett. – Ne haragudj, annyi minden történt… Nem is tudom, hol kezdjem. – Boldog névnapot, Máli! Talán kezdd az elején! – javasolta Szibill. Máli azon már el sem csodálkozott, hogy a tücsök azt is tudja, hogy ma van a névnapja. Szibill valahogy mindig minden fontos dolgot tudott. Így hát letelepedett a fűbe, és mindent elmesélt neki. A tücsök türelmesen végighallgatta, aztán csak annyit mondott: – Érdekes lehet ez a Janó. Találkoztam már hasonló alakokkal, de ez nagyon régen történt. Majd később elmesélem. Még beszélgethetünk alkonyatkor. De most menj, mindjárt kezdődik a zongoraórád! Szibill nagyon komolyan vette Máli zenetanulását, rendszeresen kifaggatta, hol tartanak szolfézsból, és ha Máli gyakorolt, mindig a konyhaablak alá telepedett, hogy jobban hallja őt. Ritkán dicsérte meg, de amikor Máli szoknyájának zsebébe rejtve végighallgatta a karácsonyi koncertet, elégedetten dörzsölgette össze csápjait, és a végén azt mondta neki, hogy igazán nem hozott rá szégyent. És Máli ennek jobban örült, mint a koncert utáni cukrászdázásnak. Uzsonna után Máli újra a tölgyfa alatt ült Szibill társaságában. Az öreg tücsök pedig végre elmesélte neki a saját történetét. Most fordult elő Málival először, hogy nem arra volt szüksége, hogy Szibill tanácsot adjon neki, vagy elmagyarázzon valamit, amit nem ért, és nem is arra, hogy meghallgassa őt. Most volt először kíváncsi arra, kicsoda is Szibill valójában. Azonkívül, hogy a barátja. Eddig soha nem jutott eszébe, hogy a tücsök életében más fontos dolgok is lehetnek, mint az, hogy vár rá ebéd után a tölgyfa alatt. Ez meglehetősen furcsa érzés volt. – Tudod, Máli, ezt még soha nem mondtam el senkinek, de én nem olyan tücsök vagyok, mint a többi. A tücskök általában egy nyáron át ciripelnek a hold alatt, aztán elpusztulnak, miután lerakták a petéiket. Én azonban, nos, kedves Máli, biztos meglepődsz majd, de… én már több ezer éve élek… Máli visszafojtotta a lélegzetét. Egyáltalán nem tudott elképzelni ilyen hosszú időt, de arra emlékezett, hogy amikor anya a múzeumban a szobrokról mesélt, róluk is épp ezt mondta. „Tudod, Máli, ezek a szobrok már több ezer évesek.” De Szibill egyáltalán nem hasonlított rájuk. Egyfelől nem fehér volt, hanem fekete, másfelől egészen kicsi. A szobrok pedig nagyon nagyok. Igaz, anya mutatott Málinak egészen kicsi, cserépből készült szobrocskákat is, amik még egy kislány tenyerében is elférnek. Ezek voltak anya kedvencei. Szibill azonban egyáltalán nem tűnt olyannak, mintha kőből vagy cserépből lenne. Nagyon is élő volt. – …és nem voltam mindig tücsök. Embernek születtem. Nagyon messze földön, a kéklő tenger partján. Az apám egyszerű, de igen jólelkű halász volt. Aztán egyszer beleszeretett egy gyönyörű lányba, aki áttetsző fátylat viselt, csodálatosan táncolt, és olyan szép volt, mint a feslő rózsabimbó. Legalább olyan gyönyörű, mint a te csipkeverő dédikéd. Boldogan éltünk, és én nagyon szerettem énekelni. Az énekeket én találtam ki, különös történeteket meséltem, és ahogy cseperedtem, kiderült, hogy ezek a történetek mindig valósággá váltak. Sokszor magam is csak évekkel később hallottam róla, hogy valami éppen úgy történt, mint ahogy én azt már korábban kigondoltam. Mondhatom neked, Máli, nagyon különös érzés volt. Jó volt persze, hogy olyasmit tudok, amit mások nem, de kicsit meg is ijedtem tőle. Sokan fordultak hozzám tanácsért, és én örömmel segítettem. Aztán valaki, egy igen nagy hatalmú úr, egyszer egy jó tanácsért cserébe olyasmit ígért nekem, amit meg sem lett volna szabad hallanom. Tudhattam volna, hogy csak próbára tesz. De úgy tűnik, nem álltam ki ezt a próbát. Szibill egy kicsit elhallgatott, de Máli nem akarta megtörni a csöndet. Látta a tücsök tekintetén, hogy nagyon messze járnak a gondolatai. Aztán fölemelte apró, sisakos fejét, és Máli szemébe nézett. – Képzeld, Máli, azt ígérte nekem ez a valaki, hogy ha igazán jó tanácsot adok neki, annyi évig élhetek ezen a földön, ahány homokszem csak elfér egy maroknyi homokban. Tudod, hány szem lehet az? Meg sem lehet számlálni. Még szemüveggel sem. Kapva kaptam az ajánlaton. Igazán jó tanácsot adtam, és el is nyertem a jutalmat. De feledékeny voltam. Akárcsak te ma délután. Csakhogy én még a tiédnél is sokkal fontosabb dolgot felejtettem el. Elfelejtettem az időhöz fiatalságot kérni. Így aztán összetöpörödtem, kicsi, fekete tücsök lettem. Ha tudnád, hány éve járom már így a világot! És mondhatom neked, Máli, már olyan sok mindent láttam a nap alatt, hogy néha nem bánnám, ha elfogyna az a homok. Máli szíve összeszorult. Nagyon megharagudott arra a hatalmas valakire, aki ezt művelte Szibill-lel. Szerette volna megkérdezni a nevét, mert úgy gondolta, igazán megérdemelné, hogy valaki megmondja neki a véleményét arról, hogy mennyire csúf tréfát űzött egy feledékeny történetmondóval. De tudta, hogy ez lehetetlen, tekintettel a több, mint ezer évre, ami időközben eltelt. Legszívesebben megölelte volna Szibillt, de mivel ez épp olyan lehetetlen volt, csak odadugta mutatóujját a tücsök elé a fűbe, aki hálásan ráhajtotta hosszú fekete csápjait. Aztán csak ültek a tölgyfa alatt az alkonyatban.   vissza a sorozathoz VISSZA A TÜNDÉRMESÉKHEZ VISSZA  A  GYERMEKTÉMÁKHOZ