-
Eredetileg filmnek íródott A kőmajmok háza, forgatókönyvnek. Ebből készült el 2012-ben mégis először egy könyv, és csak most a jutott el odáig, hogy tévéfilm forogjon belőle...
Az Objektív Filmstúdiónak volt egy meghívásos filmnovella pályázata – jó nevű stúdiónak számított, ami már megszűnt, sajnos. Szerettek volna ifjúsági filmet készíteni, feléleszteni ezt a műfajt. Ennek érdekében tíz írót felkértek egy-egy pályamű megírására, megadva bizonyos formai követelményeket. Erre írtam meg ezt a történetet, akkor még rövidebb és teljesen más formában. Nekik nagyon tetszett, végül két filmnovellát kiválasztottak, amelyeket támogattak volna, hogy forgatókönyv készüljön belőlük, majd megvalósítsák, mint filmet. De amikorra ezt eldöntötték, megszűnt a stúdió.
Akkor jött az ötlet, hogy regényt írjak belőle, mert nagyon megszerettem ezt a történetet, és nem akartam, hogy elsüllyedjen. Megkérdeztem a Pozsonyi Pagony kiadót, mit szólnának, ha írnék belőle egy mesekönyvet, ifjúsági regényt. Elolvasták, tetszett nekik. Onnantól kezdve már csak vissza kellett szerezni a jogait a – közben megszűnt – Objektív Filmstúdiótól, ami egy elég komoly procedúra volt, de végül visszakaptam a jogokat. Onnantól kezdve már simán ment minden.
Az eredeti szövegben, a filmnovellában, még nem futott két szálon a cselekmény. Győri Hannával, a szerkesztővel közös beszélgetések során merült föl, mi lenne, ha lekövetném az apa történetét is. Addig csak a Kornél volt, illetve az apa csak peritonként jelent meg. A végén mesélte el visszamenőleg az apa az egész szálat. Ahogy beszélgettünk, valahogy kipattant, miért ne lehetne megmutatni párhuzamosan a két gyerek nézőpontját. Tulajdonképpen ez lett az igazi ereje ennek a könyvnek. Sokáig párhuzamosan fut két történet, két idősíkban, és a végén összeérnek.
-
Hogy jött szóba újból a megfilmesítése?
Sokat segített, hogy a regény az Év Gyerekkönyve lett 2012-ben, akkor figyeltek föl rá. Megkerestek a Megafilmtől, hogy van egy pályázat, amire ők beadnák ezt a könyvet, ha én hozzájárulok. Amitől ez egy kicsit necces volt, hogy a pályázatra kész forgatókönyvet kellett beadni. Kérdezték, van-e nekem ebből forgatókönyvem, mert jövő héten van a beadás. Persze nem volt. Szerencsére Jeli Viktória segített, rohamtempóban átszerkesztettük – pontosabban ő átszerkesztette, utána én átmentem az egészen: ahol lehetett, képekké átfogalmazva a történetet.
A struktúra ugye adva volt, ez nagy könnyebbséget jelentett, mivel eredetileg is filmnovellának íródott, tehát filmben gondolkodtam, csak utána élt könyvként tovább. Mindenesetre nem kellett a nulláról kezdeni, hogy a prózából forgatókönyv legyen. Persze mikor megkaptuk a pályázati támogatást, utána még sokat dolgoztam rajta a rendezővel, Fonyó Gergővel. Ő is elmondta az elképzeléseit a film nyelvével, ritmusával, zsánerével kapcsolatban, én pedig igyekeztem ezt figyelembe venni.
Szerintem meglepően könnyen olvassák ezt a szöveget a gyerekek, talán pont azért, mert filmes a gondolkodásuk, simán összeraknak mozaikokat, hiátusos szerkezeteket. Sokkal jobban kezelik, mint mondjuk az én gyermekkoromban, amikor főleg lineáris regényeket olvastunk. Időjátékok akkor még nem igazán voltak, de a filmekben sem voltak ilyen trükkök. A mai gyerek már annyira hozzászokott ahhoz, hogy figyelni kell, hogy az ő logikájára is szükség van. Egyértelmű számára az, hogy nem biztos, hogy az időben valami lineáris. Nem akadnak fenn azon, hogy akkor most mi köze van ennek ahhoz, vagy amaz miért harminc évvel korábban van, mi ez az egész. Sokkal inkább behúzza őket, hogy mi lesz a titok nyitja.
-
Még miben más ez a gyerek-generáció?
Alapvetően mindenben és semmiben. A lényeget tekintve semmiben nem más. Ugyanaz az érzelmi szükséglete van a mai gyerekeknek, mint az én gyerekkoromban volt. Ez nem változik ilyen gyorsan. Az alapértékek ugyanazok, a vágyak ugyanazok, az érzelmi szükségletek ugyanazok. Az, hogy milyen csatornákon kapja meg, milyen lehetőségei vannak rá, az megint más kérdés. Egyáltalán nem szerettem volna idealizálni a nyolcvanas évek gyerekkorát a regényben. Az egy dögunalmas korszak volt, túl kevés lehetőséggel.
A mostani is egy unalmas korszak, túl sok lehetőséggel. Illetve unalmas korszak lehet, ha nem találod meg, ami érdekel, vagy elveszel ezekben a lehetőségekben. Éppen az ellenkezői egymásnak. Éppen a dögunalom miatt régen nagyobb értéke volt az emberi, konkrét találkozásoknak, a bandázásnak. A bandázás most a chaten történik. A múltkor a lányomék, Rozi meg a barátnője palacsintát sütöttek együtt. Ki volt csapva a két okostelefon az asztalra, és folyamatosan ment a chat.
Az osztályuk fele fent volt a chat-en este nyolc körül. „Rohadt palacsintatészta összeragadt, ó, szomorúfej. Mit csináltok, hol tartotok csajok? Hozzad inkább holnap a lekvárt, ne dumálj.” Tehát volt egy közösség, de az valahol egy információs felhőben létezett. Az kifejezetten különleges, ünnepi alkalom volt, hogy a sütéshez az egyikük átment a másikhoz. Ugyanis nagyrészt már senki nem megy át, mindegyik döglik a szobájában – mégis kapcsolatban vannak. „Mit olvasol, hogy vagy, ki a rossz fej, ki a jó fej, stb.”
Egyfelől szorosabb információs kapcsolatban vannak, mint mi voltunk, másfelől fizikailag meg sokkal kevésbé. Antropológiailag teljesen más helyzet, amit még föl se dolgoztak rendesen a szakemberek, egyáltalán ez micsoda, mi a hatása. De nem hiszem, hogy tíz vagy száz éven belül változni fog az alap érzelmi szükséglet – ezért tudja egy mai tizenkét éves is átvenni, érteni ugyanazt, menni vele. Például, hogy egy tizenkét éves beteg fiú próbál választ találni titkokra.
-
Saját élményekből dolgoztál?
Nagyon is. Rengeteg ilyen van a regényben. Mind a két síkba szerepelek valamennyire. Nyilván a saját gyermekkoromat, az akkori traumákat dolgoztam föl – persze metaforikusan. Én nem voltam soha asztmás, más bajom volt, de az apakeresés stimmel. Illetve a kulisszák, amik között lejátszódik a történet, az teljes mértékben az én gyerekkorom. A „síneken túl” tiltással engedtek el délutánonként játszani. Ezt mondta az anyám, hogy nem mehetek a síneken túl. A síneken túl lakott Monori Andris, a film zeneszerzője. Hozzá át kellett szökni, titokban. Sőt, őt sem engedték át. A „sínek” egy veszélyes hely volt, jártak a vonatok, hiába volt holtvágány, ide-oda tologatták őket. Vonatokon játszottunk, síneken, békát boncoltunk. Izgalmas volt a tilosban járni.
Van csomó ház, amin látni ilyet, ha Pesten jár az ember. A József Attila Színház oldalában is van két őrződémon. Ott figyeltem föl először ezekre. Ami konkrétan olyan, mint amit elképzeltem, a Dob utca 11-es szám alatt van, ha jól emlékszem. Már megírtam a szöveget, arra sétáltam és megláttam őket. Ez az épületszobrászatban egy stílus. Vannak olyanok, akik ezt gyűjtik. Az interneten rengeteget találni belőlük.
A huszas-harmincas években volt ez igazán divat. Tényleg arra szolgál, mint amit leírok, azért ijesztő pofájúak, hogy ezek az őrződémonok elűzzék a még rontóbb, még ártóbb szándékú démonokat. De nincs konkrétan meg az a ház, amit leírtam.
-
Milyen látni saját anyagot „megelevenedni”?
Ha jó a jelenet, akkor mindegy, hogy olyan-e, amilyennek írás közben elképzeltem. Ha meg nem működik, tulajdonképpen akkor is. El kell engedni a szöveget, hagyni kell, hogy mindenki hozzátehesse a részét. Színházban is dolgozom, ott már hozzászoktam ehhez, hogy van a fejemben valami, az papírra kerül, aztán hirtelen megtestesül, megszületik egy közös erőfeszítés eredényeként. Ebbe nincs semmi különös, csak az a fontos, hogy a végén jó legyen. Ebben a filmben az volt az igazán elképesztő, hogy a kisebb szerepeket is fantasztikus színészek játsszák, mint Lázár Kati, Molnár Piroska, Haumann Péter vagy Koltai Róbert.
-
Vannak további terveid az ifjúsági könyvek terén?
A Tilos az Á Könyveknél novemberben jelent meg az Időfutár negyedik kötete, amit Jeli Vikivel és Vészits Andreával írtuk közösen. Lesz még egy záró kötet, az ötödik, amit télen kezdünk el írni, és a jövő év első felében jelenik meg. A többi még titok…
Forrás: Pagony-2014
|