Balázsy Panna meséjében (Buzsák) amerikai rokonok érkeznek vendégségbe, akiktől a főszereplő kislány divatos ruhát kap. Elmennek közösen a buzsáki búcsúba, ahol a kislányt sok szokatlan élmény és vidámság várja, először találkozik roma gyerekek csoportjával, és valamiféle varázslat is történik.

Van itt állatmese, mint például Böszörményi Gyula meséje, a Sutyi, a fejbesuttyantott, amely arról szól, hogy gonosz dolog védtelent bántani. A kis mókust patkánynak nézik, csak azért mert piszkos. Sutyi meséjében jellemrajzoló neveket, szavakat találunk, ilyen Sutyi, (mert fejbesuttyantott), a rátarti Vijjogi, a szemétdombok sirály őre, vagy Bökkencs, a sün. Kalandjai után a szürkebundás persze hazatalál; elmondja a mókuskölyköknek, hogy ne higgyenek senkinek, ha rosszat mond róluk és csúfolja őket, mert csak az válik igazán semmirekellővé, aki ezt önmagáról el is hiszi.

A zene univerzális harmonizáló erejét veti be Hidas Judit furulyás meséje is. A klasszikus „egyszer volt, hol nem volt” kezdéssel indítja a Szépen szóló furulyát, amelyben az aktuális migráns kérdést dolgozza fel. Senki sem akarja befogadni a menekülő kisfiút, Omidot. A házuk megsemmisült, szülei meghaltak, csak egy kis furulyája maradt. Játékával megörvendeztet mindenkit, amerre jár, mégsem talál otthonra. Végül egy vándor viszi magával a családjához; az oázisban élő emberek mind vándorok voltak valamikor. A fiú pedig olyan szépen fújja furulyáját, hogy a dallam még azok szívéig is elér, akik nem tudták őt befogadni.

Lackfi János (A kiselefánt reggelije) arról ír, hogy a mindig éhes kiselefántot a kismajom játékból megdobálja gyümölccsel, ő eleinte dühös, aztán észreveszi, hogy ehető mindaz, amivel megdobálja a kis csibész.

Lackfi szóhumora itt is arat:

„a kutyafáját, pontosabban a majomfáját! – méltatlankodik az elefánt, aztán a disznófülű vagyis inkább elefántfülű csámcsogni, szörcsögni kezd, vagyis megeszi, amivel megdobálták… "

Szinte halljuk, hogy fognak ezen mulatni a kisgyerekek! A sztorihoz Igor Lazin illusztrációi aranyosan illeszkednek.

Manó főhőst választott Kőrösi Zoltán, aki a világhírű Plotty zenekarról tudósít. Mocsári manót a zörgő csíkos szatyrával anyukája boltba küldi. Út közben eképp csúfolják, bántják a fűzfamanók:

„Ezek folyton bőgnek, mert teljesen vízből vannak.” …

„Hogy te milyen barna vagy! … Nem fáj?” – aztán az incselkedés, ismerkedés során együtt mennek tovább, és

„Potty, dumm, zizz, rezz” együtt zenélnek; micsoda jó móka kerekedik! „Ha a zenekar szól, annak mindenki örül.”  

Másfajta állatos történet  Nógrádi Gergelyé.  Figurái, Mazsi, Rodó és Pukkancs, olyan nagy erdőben élnek, ahol minden állat elfér. Egyszer csak megbomlik az idill: a farkasok ketrecbe akarják zárni a nyulakat, hogy akkor kaphassák el őket, amikor akarják. Azok ugyanis felfalják a füvet, veszélyeztetik az erdőt.

„Figyelem! Figyelem! Megmentjük az erdőnket! Nem fogják mohó tapsifülesek a gyomrukba tömni! …Jaj azoknak, akik elbújtatják őket. Mindet megtaláljuk, és büntetésük rettenetes lesz, irgumburgum!” – harsogja a Farkas rádió meg a Farkas televízió.

Mazsi és barátai végül megmenekülnek, hogy hogyan, azt megtudhatjuk a meséből, ami nem is mese, mert ahogyan szerzője írja:

„Így történt, megtörtént, nem mese ez, tudd meg!”

A Szuperelegy című Nyulász Péter-mese a beszédes nevű Apa-pirra-soka-tir feltaláló műhelyébe vezet. Arra jött rá az agyafúrt bölcs, hogy a világon mindenki híres és jó kiállású akar lenni. Elixírt kever laboratóriumában, hogy majd mindenkihez eljuttatva teljesüljön az emberek vágya. De mi történt, miután mindenki bevette a szert?

„Másnap reggelre a városka lakói egyformán híresek és szépek lettek, pontosan úgy, ahogy az egyszeri feltaláló is.”

De nemhogy elégedettek nem voltak ezzel, egyenesen a sikítófrász tört ki rajtuk, amikor reggel a tükörbe néztek: mindenki olyan lett, mint Apa-pirra-soka-tir feltaláló! Visszakívánták az eredeti állapotot – de szerencséjükre

„a csodaszer hatása még nem ért véget, mert másnapra mindenki visszanyerte eredeti külsejét, amilyennek megszületett, és azzal határtalanul boldog volt. Olyan elégedett lett az életével, sőt a külsejével, mint még soha azelőtt.”

És az emberek soha többé nem beszéltek arról, hogy milyen jó lenne híresnek és szépnek lenni, csak arról, milyen jó, hogy süt a nap, hogy esik az eső, hogy meg tudják egymást különböztetni, és kölcsönösen örültek egymás sikereinek. 

Az eladatlan cipőkről Péterfy Gergely (Az eladatlan cipők) írt: Kázmér macska gazdája, egy János nevű cipész, amikor nem javított cipőt, újakat készített. Azt szerette volna, ha a cipőit egyenesen Béla király veszi meg. Így is történt. Szerintem ez a mese inkább a szülőket szórakoztatja majd. Az abszurd vonalat folytatja, 

Simon Réka Zsuzsanna lovagos sztorija is. Az enervált lovagok a tornát tormának olvassák, ez kissé felélénkíti őket, közben kakaót isznak. Az erőpróbára készülés nem zökkenőmentes:

„Versírásban sokkal jobb vagyok… az anyukám mindig elájul, ha dárdát veszek a kezembe és zörög a páncél…”

Mégis, a lovagitornázásban idegen lovagokkal küzdenek meg, miközben leesik nekik, hogy azok is olyanok, mint ők maguk. Az öreg király pedig máig emlegeti az eseményt, mint a legszebb ajándékot, amit valaha születésnapjára kapott.

Szabó T. Anna A sárga mackóról írt. Egy kislány kinőtt és otthagyott szobáját, a szőnyegvárost mackói lakják, mindegyikük fehér.

Egyszer bekerül közéjük egy idegen sárga maci, a mama hozza föl az utcáról.

„Nem olyan, mint mi!” – kiáltják. Fú, de csúnya! Kergessük el!”

Ám ahogy megismerik, megbarátkoznak vele, megtetszik a selymes, szép bundája is. Játék közben az új kismaci vezetésével lemerészkednek a szőnyegről, megnézni, mi van odakint – közös erővel kinyitják az ajtót.

Szente Vajk és Szente Éva meséje Mursa Ottóról Mursa Ottónak szól. Főszereplője Toti, egy kisfiú, aki mindenkitől, még a különbözőtől is különbözik: virágokkal táncol, madarakról mesél, meg a világról, az életről.

„Erre nekünk nincs időnk!” – kiabálják az emberek.

Végül egy szomorú lány értékeli csak: milyen boldog lehetsz, hogy ilyen szépnek látod a világot! Szemléletét el is tanulja tőle, végül már ő mesél Totinak a szivárvány színeiről. 

Turbuly Lilla valóságon alapuló története Vietről, egy vietnámi kisfiúról szól, akinek távoli otthona nagyon más, mint az itteni lakásuk. Az óvodában sem játszik eleinte a gyerekekkel, de az óvó néni és a többiek segítségével mindenre rácsodálkozó, beszédes kisfiú válik belőle.

A végére hagytam Tóth Krisztina meséjét, aminek a címe Buborék (ők egy család) – valóságos teremtéstörténet! Amennyire hétköznapi, annyira emelkedett és költői. Sári szappanos vízből buborékot fúj: az első két nagy buborékot, Bubor papát és Bubor mamát egymás után követik a gyerekek.

„Előrajzottak, keringtek a levegőben, rácsodálkoztak a világra. Ők voltak Buborék.”

Bubor mama szólt:

„A Buborok nem élnek sokáig, de az életük csupa tündöklés. …És mi nagyon örülünk, hogy ti vagytok a gyerekeink. …Gyönyörűek vagytok – tette hozzá Bubor papa. … Az a feladatotok, hogy minél messzebbre jussatok!”

Szivárványszínben pompázott valamennyi gömbdísz, de ahogy leszálltak ide-oda, már szét is pukkantak. Az élet metaforája buborékformában megérinti lelkünket, és hiába pattan el, örökké emlékezni fogunk rájuk. Mint ahogy Sári, a buborékfújó is emlékezett mindegyikre.