Már több, mint ötven regényed jelent meg. Van közülük kedvenced? Lehet egyáltalán kedvencet avatni? Nincs és nem is lehet ilyet kiválasztani. Akad néhány olyan, főleg a még álnéven írt regényeim között, amiket nem szeretek (írni sem szerettem őket túlságosan, de hát élni kellett), és nem is ajánlom őket az olvasóknak, mert azok nagyon gyenge szárnypróbálgatások voltak. A többi pedig mind másért kedves. A Gergő-regények tettek ismertté, a Rontásűzők a legsziporkázóbb kaland, amit eddig kiötlöttem, a 9… 8… 7… sorozatba írtam bele eddig (talán a Kucón kívül) a legtöbb titkos félelmemet, a Lúzereken magam is jókat röhögök írás közben, és soha még annyi munkát, erőfeszítést nem fektettem egyik könyvembe sem, mint az Leányrablásba, szóval mindet másként és másért szeretem. Műveidben különös témákat is érintesz, mint az ősmagyar hitvilág, a sámánizmus vagy a holokauszt. Van még olyan téma, amit nem építettél bele egy könyvedbe sem, de már régóta szeretnéd? Rengeteg. A halál, a halálfélelem témáját például még nem mertem megközelíteni, pedig ez nem csak az idős, de a fiatal olvasókat, és persze engem is érdekel, izgat és szorongással tölt el. Mivel pedig a Gergő óta tudjuk :), hogy a félelmeinkkel előbb-utóbb szembe kell néznünk, különben végeznek velünk, így ezt a témát egyszer még „letámadom”. De nem írtam még a világunkat elárasztó fizikai és szellemi szemétről sem. Régi tervem egy disztópia, mely abban a nem is oly távoli jövőben játszódna, ahol a Balaton vizét már nem látni, oly vastagon takarják a lustán hullámzó pet-palackok, és maguk az emberek az őseik által termelt szeméthegyekbe ásott barlangokban élnek. Ötletből tehát nincs hiány, csak idő és erő kéne hozzá több. Magad is rendszeresen írsz recenziót könyvekről, ezért felmerül a kérdés, milyen a „másik oldalon” állni? Minden értékelést elolvasol például a molyon, portálokon vagy blogokon? A „másik oldalon állni”, vagyis kritikát, recenziót írni pocsék érzés. Nekem legalábbis sokszor az, főleg, ha egy kedves barát és kolléga könyvéről kell leírnom, hogy ez bizony most itt meg amott hibádzik kicsit. Ráadásul nem is érzem magam jogosultnak arra, hogy „megmondó ember” legyek, aki birtokában van a tuti igazságnak: ehhez egyébként kritikusi végzettség is kéne, az meg nekem nincs. Épp ezért, mikor Podmaniczky Szilárd főszerkesztő felkért, hogy írjak a Librariusra mások könyveiről, én úgy vállaltam, mint egy mezei blogger: a magam véleményét mondom, ami talán annyival szakmaibb, hogy én is írtam már ezt-azt. Ennek a munkának viszont – és ezért nem adom fel – lett egy csodás pozitív hozománya is, amire nem számítottam. Az egyik kiadó, aminek rendre lehúztam a könyveit, mert vacak fordításban adták ki azokat, levelet írt, elnézést kért (rajtam keresztül az olvasóktól), és ígéretet tett, hogy némi befektetéssel, több odafigyeléssel próbál javítani a dolgon. És láss csodát, megtették! Immár évek óta remek fordításban adják ki a jobbnál-jobb regényeket, én pedig boldogan, s dicsérettel írhatok róluk. A kérdésed második felére a válaszom: igen, a Molyon, és – ha felfedezem – más portálokon is elolvasok minden értékelést, mert érdekel az olvasók véleménye, és mert sokszor azokból nyerek erőt a folytatáshoz. Munkásságod számos díjjal jutalmazták pályafutásod során. Mit jelentenek számodra ezek az elismerések? Khrm. Őszintén? A díjak, hát… Izé. Mindig az számít, milyen „hátsó szándékkal” adják őket. A József Attila-díj nagyon sokat jelentett, mert akkor még a szakma, a kollégák grémiuma döntötte el, hogy ki kapja meg, tehát abban benne volt a teljes magyar irodalmi élet, mind a négy írószövetség egyöntetű elismerése. Minden díj attól válik értékessé, ha olyan közösség adományozza, olyan szakmai csoportosulás áll mögötte, mely valóban hozzáértő, hiteles és részrehajlás nélküli. Ezért érzem én a legfontosabb díjaimnak azokat a leveleket, amiket az olvasóimtól nap, mint nap kapok – náluk hitelesebb, őszintébb adományozókat nem ismerek. Legutóbb a Leányrablás Budapesten regényedet olvastam. Teljesen lenyűgözött a nyelvezet és a fordulatos történet. Mi inspirált a mű megírására? Két író és két karakter: Arthur Conan Doyle és Kondor Vilmos, valamint Hercule Poirot és Monk (igen, a „flúgos nyomozó”). No, meg a különleges kor, az ízes és szép magyar nyelv, az olyan figurák megteremtésének lehetősége, mint Hangay Mili kisasszony, Ambrózy báró és Kugler Tóni. A Leányrablást írni egészen érdekes élmény. Le kell hozzá lassulni, el kell mélyülni, ki kell kapcsolni a 21. század őrült zaját. Történelmi regényként is felfogható a Leányrablás, hiszen az 1800-as évek végén, az 1900-as évek elején játszódik. Magánemberként vonz a történelem? Sok korszak érdekel, különösen a II. világháború eszement őrülete, mikor is több kultúrnép, a német, az osztrák, a magyar tökéletesen visszaaljasult a barbárság korába. Vajon minek kellett történnie az emberekben mélyen legbelül, hogy olyan gonosszá váljanak, mint a nácik? És vajon miért találkozunk ma is annyi, egyébként rendes, becsületes emberrel, akiből egyik pillanatról a másikra előbújik ez a szörnyeteg? Ezt kutatni mindig hátborzongató és izgalmas nyomozói munka. Az ún. boldog békeévek, a Monarchia kora sokáig nem érdekelt, aztán valahogy… Nem is tudom, a karakterek életre keltek a fejemben, és azt üzenték, hogy szeretnének megszületni, s mivel ők akkor és ott élnek, nincs mese, ha írni akarok róluk, a történetük csakis az 1900-as évek elején játszódhat. Íróként milyen trükköket vetsz be, hogy hitelesen visszaadd az adott korszakot? Nincs trükk. Érezni kell a kor hangulatát. Ehhez elég korabeli szerzőket, újságokat, útleírásokat, visszaemlékezéseket olvasni, mint amilyen pl. Granasztói Pál könyve a gyermekkoráról (Ifjúkor a Belvárosban), ami pont ebbe a korba esett. Az olvasók már nagyon várják a Leányrablás Budapesten folytatását. Kérlek, mesélj egy kicsit, mi történik a Hangay testvérekkel, és mikorra várhatjuk a megjelenést? Hangay testvérekkel??? Tudtommal az első kötet végén szegény Emma meghalt! Vagy mégsem? Na, tessék, most teljesen összezavartál!  Annyit mondhatok a második kötetről, melyből jelenleg 11 fejezet már elkészült, hogy abban kereken tíz gyilkosságot kell majd kinyomoznia az Ambrózy Richárd–Hangay Mili párosnak, miközben egymással is hajmeresztő csatákat vívnak. És még valami: a fent említett tíz halál egytől-egyig hiteles, valóban megtörtént eset, amiről a korabeli lapok be is számoltak! Az egyik áldozatnak, egy 19 éves lánynak a sírját meg is találtam: ha az olvasók arra járnak majd, remélem, megemlékeznek szegény Adélról. A második kötet megjelenése egyébként idén karácsonyra várható, én nagyon igyekszem. Jó munkát hozzá. A Lúzer Rádió ötödik kötete a Könyvhétre jelent meg. A főhősöd, Marcel nagyon gyakran használ mai szlenget. A Leányrablásban a Hangay lányok pedig gyönyörűen, ízesen beszélik a magyart. Egészen elképesztő, hogyan tudod könyvről-könyvre váltogatni a stílusokat. Mi a titkod? Van egyáltalán? Nincs titkom, de a dolgon olykor magam is elcsodálkozom. Aztán eszembe jut, hogy van nekem három remek mesterem, név szerint Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos és Dragomán György, akik a magyar nyelvvel olyan csodákra képesek, hogy az olykor maga a szirének éneke. Elegendő őket olvasni, és az ember úgy érzi, bármit képes megírni. Mit tanácsolsz a kezdő íróknak? Ha vannak, te milyen aranyszabályokkal dolgozol? Épp két nappal ezelőtt tette fel az internetre Dragomán György a kezdő írók számára öszvegereblézett (milyen szép szó ez is!) tanácsait. Többet, s nála jobbat én se mondhatok. (http://gyorgydragoman.com/?p=1303) Ha netán olyan ember böngészi az interjút, aki még nem olvasott tőled semmit, mit ajánlanál, melyik könyveddel kezdje? Ez sajnos nem ilyen egyszerű, mert az olvasótól függ. Minden történet másként hat ránk, és más-más életszakaszban (szándékosan nem életkort írtam!) más-más üzenetet hoz, vagy nem hoz. Én pl. 12 évesen gyűlöltem az Egri csillagokat, 15 évesen viszont kétszer egymás után kiolvastam. Bulgakov Mester és Margaritáját 19 évesen (Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése után) a sarokba vágtam, 23 évesen pedig úgy éreztem, soha még olyan remekmű nem volt a kezemben. Így tehát csak annyit mondhatok: próbálják bármelyiket, s ha épp nem tetszik, néhány évvel később adjanak neki (nekem) még egy esélyt. Köszönöm. Köszönöm a beszélgetést.