Ha elfogadom azt, hogy a kötet akár már egy hat éves (mondjuk inkább úgy, hogy első osztályos) csemete kezébe is adható, aki éppen csak megtanult olvasni, akkor azt is el kell ismernem, hogy Tomi története tényleg remekül illeszkedik az alsós korosztály életkori sajátosságaihoz (utalva a kötetet szakmailag ellenőrző Csájiné Knézics Anikó, a Tanítók Egyesületének elnöke szavaira).   A történet egyik legfontosabb szereplője, Tomi okos fiú, de hiába az, ha csak otthon tud beszélni – mindenhol máshol fél megszólalni. Még az iskolában is. Ami ugyebár nem túl szerencsés helyzet, hiszen így a családján kívül senki nem fogja tudni róla, hogy okos, ráadásul barátai sem lesznek, sokkal inkább csúfolni fogják. A történet másik legfontosabb főszereplője, Dzseki egy okos, jólelkű manó, aki sosem beszélt. A többi manónak semmi problémája nem volt ezzel, hiszen mindannyian szerették, és értették is, hiszen Dzseki mindent elmutogatott, amit mondani szeretett volna. Számukra nem volt ebben semmi különleges.   Egészen addig fogalmuk sem volt róla, hogy a „nem-beszéd” probléma lehet, amíg a tanító néni nem beszélt erről. Ekkor viszont elhatározták, hogy segíteni fognak a kisfiúnak, ám fogalmuk sem volt róla, hogyan fogjanak hozzá. Aztán Dzseki megmutatatta a megoldást, ami viszont újabb problémákat vetett fel: hogy fogja kimondani az átváltoztató varázsigét valaki, aki nem mer megszólalni? És ha sikerül is kimondania a szükséges szavakat, hogy fog kutyaként kommunikálni? Mert hát e nélkül elég nehezen fog tudni segíteni Tominak…   Imádni való, ahogy Bosnyák Viktória ebből a látszólag triviális helyzetből létrehozza a mesét. Az igazat. A segítőt. Azt, aminek hatására szerintem nincs gyerek, aki ne akarna kutyát. Vagy manót. Vagy inkább mantyust. Olyat, mint Tomié…   Galgóczi Móni Forrás: ekultura.hu