AJÁNLOM AZ OLDALT
ÖSSZES FOGLALKOZÁS
A köderdőnek nevezett Andok misztikus magaslati dzsungelében, melyben a különleges broméliák és orchideák úgy nőnek, mint a pitypang a mezőn.
A Napo-folyón épp a dzsungelben található bungalóink felé tartunk. Emlékszem első éjszaka egy percet sem tudtam aludni az esőerdő ezer hangja miatt. Az itthoni rejtelmes tücsökciripelés semmi ahhoz a mágikus hangzavarhoz képest.
A dzsungel, melyben a többi közül kimagasló, hatalmas fákat "anyafáknak" nevezik. A különleges erejű fákhoz járnak a sámánok tanácsot kérni, és itt lépnek kapcsolatba a transzcendens erőkkel.
Egy sétáló pálma előtt guggolok, amely gyökereit emelgetve (persze nagyon-nagyon lassan teszi ezt, vagyis nem kellett attól félnünk, hogy elszalad a fotó elől) halad a fény felé. És hogy mi a kezemben az a fehér tégla? A madarász férjem madárhatározó könyve, mely az összes ecuadori faj leírását tartalmazza, és amely remekül használható kézi súlyzóként is.
Az őserdei szállásunk bejáratát egy madárpók őrizte (a pókok állítólag az írók totemállatai, úgyhogy szerencsés jelnek tekintettem).
Eleinte féltem tőle, de rájöttem, hogy békés: este előbújik, sütkérezik egy picit a holdsütésben, aztán nappal alszik egy nagyot. Arra inkább nem mertem gondolni, mikor vadászik és mire. Bíztam benne, hogy holdfényevő.
A dzsungelben egy kíváncsi papagájjal barátkozom, de akármennyire is igyekeztem nála bevágódni a papagájrózsaszín pólómmal, őt inkább a fényképezőpántja hozta lázba.
Ez a csodaszép béka mérget termel a bőrén, melybe az indiánok régebben belemártották a nyilaikat vadászat előtt.
A tapír nagyon eleven és vicces élőlény, jókat vidultam rajta, imádom a mókás orrát. Ha amerikai plasztikai sebész lennék, az egyik hollywoodi sztárnak egyszer biztos csinálnék tréfából egy tapírorrot.
És megérkeztünk az ajándékban ígért vulkánhoz, amely épp dühösen füstölög. A Tungurahua fenséges és félelmetes látványát soha nem fogom elfelejteni.
A vulkán tövében fekvő Banos városában útfestések jelzik a menekülés irányát lávaveszély esetére.
Nem mondom, hogy nagyon nyugodt voltam, amikor egy ilyen mellett sétáltam el. Szinte láttam magam, ahogy tágra nyílt szemmel, visítva szaladok a fortyogó láva elől, természetesen roppant fegyelmezetten, csakis a helyes irányba, amerre a nyilak mutatnak.
"Az ördög üstje" vízesés, amely annyira megihletett a nevével, és őrjöngő párapermeteivel, hogy született róla egy azonos című mese is.
Emmát és Lénát sokat hordoztam kendőben, elöl és hátul is, ezért muszáj volt lefotózni ezt az ecuadori asszonyt. A kötözési technikája ugyan elég sajátos és virtuóz, de azon nem változtat, hogy a gyerek anyja aurájának védőernyőjében nőhet fel.
A 4000 méteren fekvő Quilotoa-krátertó szépségére nincsenek szavak, vagy csak nagyon szimbolikusak. Ezért írtam meg róla az Istenek tűzrakóhelye című mesét. A süppedő hamuban leballagni a partjára egészen különleges élmény volt.
A sapka-polár párosításból már lehet következtetni arra, hogy hűvösebb részen járunk. Egy varázslatos, bakterházból panzióvá alakított szállás mellett dédelgetem az egyik lámát. Vikunyák is élnek is a Chimborazo magaslatain, de ők vadon, így őket nehezebb megsimogatni.
A házőrző láma a 6310 méter magas Chimborazo előtt. Ez a hegy állítólag fiúhegy. Nem tudom, mire alapozzák a helyiek ezt a tézist, de igazuk lehet. Én legalábbis éreztem, hogy tényleg egy kicsit maszkulin. Kemény, érdes, szélszavú, "ki-ha-én-nem"-típusú, őszinte hegynek ismertem meg.
A Chimborazo előretolt alaptáboránál, 5000 méter magasságban, ahová ugyan küzdelmes volt felmászni, mert a tüdőnknek úgy kellett összevadászni a levegőben azt a pár szem oxigénmolekulát, de az érzés,hogy fent lehettünk, minden fáradságot megért.
A Cotopaxi alaptáboránál, 4810 méter magasan. Ez a hegy meg állítólag női hegy, ami szintén érezhető volt: lágy, sejtelmes és kiszámíthatatlan hegynek rémlett nekem, melyből úgy hömpölyög a sok érzelem, ahogyan a gleccser omlik le a tetejéről.
Forrás: finypetra.blogspot.hu
