A kicsi kis királyfi ilyenkor teljesen magára maradt. Nyitva állt előtte az egész szoba-konyhás birodalom…
Az öreg király ezalatt felült sárga villamoshintójára, s hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok, elutazott a hetedhét országon is túlra. Idegen birodalomba, ahol már nem ő volt a király. Ott levetette palástját meg koronáját, szürke zubbonyt öltött, jó olajosat, és napestig egy nagy, fekete esztergapad mellett állt. Csak délben pihent meg egy keveset, akkor elköltötte királyi ebédjét, a kenyeret meg a szalonnát.
Felesége, a jó királyné is sárga villamoshintóra ült – rengeteg ilyen hintajuk volt –, és ugyancsak elutazott, mégpedig a csatatérre. Olyan csatatér volt az, ahol a piszok, a por, a szenny ellen hadakozott: jobbjában királyi pálcával, a seprűvel, baljában varázskendőjével, a portörlő ronggyal.
A kicsi királyfi meg odahaza ügyelt a birodalom rendjére. Konyhazsámolyát gyakran odavitte a csikótűzhely mellé, illedelmesen letelepedett, és belenézett a szép piros tűzbe. A tűz volt a királyi család leghűségesebb szolgája. Ő főzte meg a reggelit, az ebédet meg a vacsorát. Ő melengette hideg téli napokon a királyi családot. És azonkívül kedves, duruzsoló meséket mondott a magányos kis királyfinak. Szép piros virágokról mesélt a leggyakrabban. De mondott mesét a napsugárról is, amely lángolóbb a leghatalmasabb tűznél. És volt egy meséje, amely a ragyogó, tündökletes Fénytündérről szólt, kinek csodás hatalma van fán és virágon, emberen és állaton. Még a gonosz, sötét tündér is tart tőle, aki hónapok óta fekete felhőket hömpölyögtet az égen a királyi birodalom fölött. Azért dereng mindenfelé állandó félhomály, a süvöltve tekergő jeges szél dermedtre csípi az orrot meg a fület, a villanylámpást pedig már délben meg kell gyújtani...
Hanem most kopogtak valahol. Talán az ajtón, talán az ablakon. Ám a kis királyfi nem kelt fel trónszék zsámolyáról. Elsőbben azért, mert anyja meghagyta neki, hogy távollétükben ki ne nyissa senkinek a birodalom kapuját. De meg azért sem, mert tudta, hogy itt nincs valami rendjén. Ha rendjén volna, akkor nem kopogtatnának, hanem csöngetnének. Ezért hát még közelebb húzódott a tűzhöz, és remegő hangon kérdezte:
– Ki az?
– Én vagyok itt, a tündér – mondta egy finom kis hangocska. – Nyiss ablakot, bocsáss be!
A kis királyfi azonban nem feledkezett meg a sötét tündérről.
– Egy cseppet se félek tőled – mondta nagy bátran, pedig egy cseppet azért félt. – Eredj innen, te sötét tündér!
– A sötét tündér elfutott – mondta a csilingelő hangocska. – Sikerült legyőznöm, s ezzel feloldoztalak a varázslat alól. Én a Fénytündér vagyok.
– Ne félj tőle, kis gazdám – pattogott ekkor a tűz, a hűséges szolga. – Szegről-végről rokonok is vagyunk. Nyugodtan beengedheted!
A kicsi királyfi odavitte hát az ablakhoz a zsámolyt, felállt rá, és kitárta az ablakot. A konyha egyszerre megtelt napfénnyel, édes illattal meg madárcsicsergéssel. Kinézett, s hát látta, hogy az utak aranyszínben csillognak, az ágakon apró, zöld rügyek pattognak, csak éppen a tündért nem látta sehol.
– Hol vagy, Fénytündér? – kérdezte.
– Hát nem látsz? – kérdezte a Fénytündér. Nem is igazi szóval kérdezte, csak napsugárral, meg rügyekkel, meg friss, üde levegővel. – Itt vagyok a konyhában, künn vagyok az utcán, ott vagyok mindenütt. Hát még mindig nem látsz?
És a kis királyfi egyszeriben csak meglátta őt! A Fénytündér ott integetett a kék égen, ott mosolygott a háztetők pirosló cserepei között. Könnyű ujjával a kicsi királyfi haját borzolgatta, s illatával úgy megbirizgálta az orrát, hogy tüsszentenie kellett egyszer, kétszer, háromszor.
És akkor kulcs fordult a zárban, hazatért a jó öreg király és a királyné.
A kicsi kis királyfi meg elébük futott, és boldogan kiáltotta:
– Édesanyám! Édesapám! Vége a gonosz varázslatnak! A sötét tündért legyőzte a Fénytündér!
– Tudom, kisfiam – mondta az öreg király. – Holnap elmegyünk a ligetbe sétálni. Mert végre tavasz van.
|