Megörültek ennek a füvecskék, majd táncra perdültek örömükben. A bátor fűszál már túl volt a kapun is, mikor még mindig integettek neki.
– Szerencsés jó utat! – kiáltozták fűszál-nyelven, amit egyedül csak a pipiske ért a madarak közt. Oda is szállt a nagy lármára, s megkérdezte, miféle nagy esemény történt.
Egyik fűszál nyelve jobban pergett a másiknál a nagy mesélésben, hogy a világ legbátrabb fűszála elment világot látni, s ha olyan helyet talál, ahol nincs dér és hideg, őket is elviszi oda.
Nagyot nevetett erre a pipiske.
– Tán szárnyat is csinál nektek az a nagyralátó, híres testvéretek? Látjátok, még a madarak se mennek el mind melegebb vidékre, én is itt maradtam, pedig szárnyam is van, nem úgy, mint nektek!
– Ó, elmegyünk mi gyalog is! – mondogatták szerényen a fűszálak.
– Bolondok vagytok – mondta a pipiske. – Ki hallott olyant, hogy a füvek sétáljanak?
Ott is hagyta őket azon nyomban, mint akikre nem érdemes szót vesztegetni.
Ezalatt a hős fűszál a szomszéd kertbe ért.
Nem kellett kérdezősködnie. Látta, itt is vacogtak a füvecskék, csakúgy, mint az ő kertjükben. Azért elmondta nékik is, hogy mi járatban van.
– Menj a szomszéd kertbe, hátha ott több szerencséd lesz! – mondták reménykedve, mert a világjáró fűszál megígérte nekik, ha valahol melegebb vidéket talál, őket is elvezeti oda.
Ment, mendegélt, de bizony minden kertben dér volt és hideg.
– Ha addig élek is, most már addig megyek, amíg melegebb vidéket találok – modta magában elszántan.
Túlért már a faluvégen is, s kijutott a földekre. Köszöntötte a mező fűszálait, csillogó harmatot s arany napsugarat kívánt nekik.
– Ránk férne! – vacogták a mező fűszálai. – Mert látod, dér csíp minket, és hideg fagyaszt. Te tán boldogabb tájékról jössz, kedves vándor?
– Dehogy, dehogy. A kertekből jövök, ahol éppolyan dér és hideg van, mint itt nálatok. Azért indultam vándorútra, hogy melegebb tájat keressek, ahová elvezettem volna minden fűszál testvéremet.
Tetszett ez a beszéd a mező minden fűszálának. Ketten oda is léptek a vándorló fűszál mellé, s azt mondták:
– Mi is veled megyünk!
Nagy volt az öröm az egész mezőn. A három honszerzőt vállukra emelték, s háromszoros éljent kiáltottak, úgyhogy még az erdő fái is meghallották. Kíváncsiak is lettek nagyon, mi az a távoli nagy zaj, de nemsokára megtudták.
A legmagasabb jegenyefa, az erdő őre így szólt a szomszédjához:
– Látod azt a három pöttöm fűszálat? Ide tartanak az erdőbe.
Úgy is volt. Nemsokára odaért a három vándor az erdő első fűszálaihoz.
– Csillogó harmatot s arany napsugarat! – mondták a fűszálköszöntést.
– Ránk férne – vacogták a füvecskék –, mert látjátok, dér és hideg van nálunk.
Elszomorodott erre a három vándor.
– Hiába tettünk meg olyan nagy utat – sóhajtott az egyik mezei fűszál –, csak nem találunk melegebb tájat.
Elmesélték, honnan jöttek, mi célból vándoroltak, s hogy a kerti fűszál milyen nagy utat járt meg.
Bizony, új országba akarta vezetni a fűszálakat, ahol nem fogy a harmat, s örökös a napsugár.
Meghallotta ezt a jegenye is, és kiáltott a csepp fűszálakhoz:
– Ó, milyen álmodozók vagytok! Én olyan messzire ellátok, amilyen messzire ti nem is tudnátok eljutni. Sehol nincs ilyen tájék. Mindenütt hideg van. Látjátok, bánatukban a fák és bokrok is elhullatják lombdíszüket. A patak is nemsokára magára húzza jégtakaróját. Zúzmara rágja a földet, és nincs menekülés. Jobb lesz, ha hazamentek szépen, s megadjátok magatokat a közös sorsnak.
Sírt a három fűszál. Bizony, nem így képzelték útjukat. De hát mit volt mit tenniök!
Nagy nehezen visszaérkeztek a mezőhöz. Éppen búcsúzkodtak már, mikor előttük termett a pipiske:
– Miért sírtok-rítok úgy? Tudtam, hogy bolondos népség vagytok. - De mert jó szíve volt, megsajnálta s meg is vigasztalta őket: Nézzetek csak a magasba! Hull már a fehér pihe. Betakar az majd benneteket úgy, hogy semmit sem fáztok.
A két mezei fűszál vitte haza a jó hírt:
– Ne féljetek, hull már a meleg égi takaró, nem fázunk többé!
A kerti fűszálat meg szépen csőrébe vette a pipiske, visszaszállt vele a kertbe. Jókor érkeztek. Fél óra múlva vastag fehér takaró fedte a földet.
A füvecskék boldogan takaróztak a hópihe-dunyhába. Már éppen bóbiskoltak, mikor a pipiske szép álmokat kívánt nekik.