– Tudod, Caroline – mondta Spink kisasszony, rosszul értve Coraline nevét –, mind Forcible kisasszony, mind jómagam híres színésznők voltunk a magunk idején. A világot jelentő deszkákon álltunk, bizony, bogaram. Ne add azt a gyümölcskenyeret Hamish-nak, mert egész éjjel nem hagyja aludni majd a pocija. – Coraline a nevem, nem Caroline – mondta Coraline. – Coraline. A Coraline-ék feletti lakásban, a tető alatt egy nagy bajuszú, rigolyás vénember lakott. Azt mondta Coraline-nak, hogy egy egércirkusz igazgatója. De egyelőre senkinek se mutatja meg. – Majd egy szép nap, Caroline, amikor készen állnak, akkor az egész világon minden ember a csodájára fog járni az én egércirkuszomnak. Azt kérdezed, miért nem mutatom meg neked most. Ezt kérdezted? – Nem – felelte halkan Coraline. – Azt kértem, hogy ne tessék Caroline-nak hívni. Coraline a nevem. – Azért nem láthatod az egércirkuszomat – mondta a magáét fenti lakó –, mert az egerek még nem gyakorolták be rendesen a műsort. Ráadásul nem hajlandók eljátszani a dalokat, amiket pedig nekik írtam. Az összes dal, amit az egereknek írtam, arra megy, hogy umpa-umpa. A fehéregerek ellenben csak valami olyasmit játszanak, hogy tudli-dudli. Azon gondolkodom, megpróbálok másféle sajtot adni nekik. Coraline nem hitte el, hogy tényleg van egércirkusz. Úgy gondolta, az öregember csak kitalálta. A beköltözésük utáni nap Coraline felfedezőútra indult. Felderítette a kertet. Jókora kertnek bizonyult: leghátul volt egy régi teniszpálya, de a házban senki sem teniszezett, úgyhogy a pálya körüli kerítés kilyukadt, a háló meg teljesen elrohadt; volt egy elhagyatott rózsakert, benne légypiszokkal borított, kornyadozó rózsabokrokkal; volt egy csupa-csupa kő sziklakert; volt egy boszorkánykör szortyogó, barna kalapos gombákból, amelyek dögletesen bűzlöttek, ha az ember rájuk lépett. És volt még egy kút is. Aznap, amikor Coraline-ék beköltöztek, Spink kisasszony és Forcible kisasszony külön felhívták Coraline figyelmét arra, milyen veszélyes az a kút, és a lelkére kötötték, hogy nagy ívben kerülje el. Így aztán Coraline elindult megkeresni a kutat, hogy tudja, hol is van, és aztán nagy ívben el tudja kerülni. A harmadik napon találta meg egy elvadult réten a teniszpálya mellett, egy facsoport mögött: az alacsony téglahengert jószerével elnyelte a magasra nőtt gaz. A kút száját deszkákkal takarták le, nehogy valaki beleessen. Az egyik deszkán volt egy lyuk, s Coraline egy egész álló délután kavicsot és makkot dobált bele, majd várt, számolva, mikor hallja meg a pluttyot, ahogyan a kavicsok és makkok messze lenn a vízbe csobbannak. Kutatóútján Coraline állatokat is keresett. Talált is egy sündisznót, egy kígyóbőrt (kígyót nem), egy követ, amely békára hasonlított, és egy békát, amely egy kőre. Találkozott egy dölyfös fekete macskával is, aki falakra és fatörzsekre kuporodva szemmel tartotta őt, de elillant, ahányszor Coraline odament volna hozzá, hogy játsszon vele. Így töltötte az első két hetet a házban: a kert és a terep felderítésével. Édesanyja mindig behívta ebédelni és vacsorázni. És persze Coraline-nak mindig melegen fel kellett öltöznie, ha kiment a házból, mert abban az évben nagyon hűvös volt a nyár; ő mégis minden nap elindult a felfedezőútra, mígnem egy nap megjött az eső, és Coraline-nak bent kellett maradnia. – Mit csináljak? – kérdezte Coraline. – Olvass – tanácsolta neki édesanyja. – Videózzál. Játsszál a játékaiddal. Menj és szekírozd Spink kisasszonyt vagy Forcible kisasszonyt, vagy azt a rigolyás vénembert odafenn. – De én egyiket se akarom. Én felfedezni akarok. – Nekem mindegy, mit csinálsz – mondta neki édesanyja –, csak ne csinálj rumlit. Coraline az ablakhoz ment és nézte az esőt. Nem az a fajta eső volt, amelyikbe ki lehet menni, hanem a másik: az a fajta, amelyik leveti magát az égből, és placcsanva ér földet. Olyan eső volt, amely nem lacafacázik, és ezt most éppen azzal bizonyította, hogy a kertet igyekezett sáros-vizes grízes tésztává locskolni. Coraline már látta az összes videót. A játékait unta, a könyveit pedig mind olvasta. Bekapcsolta a televíziót. Váltogatta a csatornákat, de nem talált semmi érdekeset, csak öltönyös férfiakat, akik a tőzsdéről vitatkoztak, és beszélgetős műsorokat. Végül ráakadt egy tűrhető műsorra: egy természettudományos program második fele ment, amelyben a védőszínekről volt szó. Nézte, ahogyan állatok, madarak és rovarok álcázzák magukat leveleknek, ágaknak vagy éppen más állatoknak, hogy így meneküljenek azok elől, akik az életükre törnek. Ez tetszett neki, de hamar véget ért, és utána egy tésztagyárról adtak le riportot. Itt volt az ideje, hogy beszéljen édesapjával. Coraline édesapja otthon volt. Mindkét szülője számítógépen dolgozott, amiből az következett, hogy sokat voltak otthon. Mindegyiküknek saját dolgozója volt. – Szia, Coraline – mondta neki édesapja, hátra sem fordulva, amikor bement hozzá. – Mm – kezdte Coraline. – Esik. – Ühüm – válaszolta édesapja. – Mintha dézsából öntenék. – Nem, nem úgy – ellenkezett Coraline. – Egyszerűen csak esik. Kimehetek? – Anya mit mond? – Azt mondja, hogy ilyen időben nem mész sehová, Coraline Jones. – Akkor nem. – De én folytatni akarom a felfedezést. – Hát akkor fedezd fel a lakást. Tessék, itt van papír és toll. Számold meg az összes ajtót és ablakot. Írj fel mindent, ami kék. Indíts expedíciót a melegvíz-tartály felderítésére. És hagyj engem dolgozni. – Bemehetek a társalgóba? – Jonesék a társalgóban tartották a drága (és kényelmetlen) bútorokat, melyeket Coraline nagymamája hagyott rájuk, amikor meghalt. Coraline-nak nem szabadott oda bemenni. Senki nem mehetett be oda. Ami nem volt nagy veszteség. – Ha nem csinálsz rendetlenséget. És ne nyúlj semmihez. Coraline ezt alaposan megfontolta, majd elvette a papírt meg a tollat, és elindult felfedezni a lakást. Felfedezte a melegvíz tartályt (az egyik konyhaszekrényben). Megszámolt minden kék színű dolgot (153). Megszámolta az ablakokat (21). Megszámolta az ajtókat (14). Az ajtók közül tizenhárom simán nyílt és csukódott. Egy azonban – a nagy, faragott, barna faajtó a társalgó végében – zárva volt. – Hová vezet az az ajtó? – kérdezte édesanyjától. – Sehová, drágám. – Olyan nincs. – Megmutatom – mondta Coraline-nak. Leemelt egy kulcskarikát a konyhaajtó keretének tetejéről. Lassan végigpörgette a kulcsokat, majd kiválasztotta a legvénebb, legfeketébb és legrozsdásabb kulcsot. Együtt bementek a társalgóba. Édesanyja kulccsal nyitotta ki az ajtót. Az ajtó kitárult. Édesanyjának igaza volt. Az ajtó nem vezetett sehová. Egy téglafalra nyílt. – Amikor ez még ház volt – magyarázta Coraline-nak –, ez az ajtó is vezetett valahová. De amikor lakásokra osztották, egyszerűen befalazták. A túloldalán egy üres lakás van, amit még árulnak. Betette az ajtót, a kulcscsomót pedig visszaakasztotta a konyhaajtó keretének tetejére. – Nem zártad kulcsra – figyelmeztette Coraline. – Minek? – vont vállat édesanyja. – Nem vezet sehová. Erre Coraline nem mondott semmit. Kint már majdnem besötétedett, az eső még mindig esett, kopogott az ablaküvegen, összemosta az autólámpák fényeit kint az utcán. Coraline apja abbahagyta a munkát, és vacsorát készített. – Apu – fintorgott Coraline –, megint receptből főzöl. – Póréhagymás-krumplis becsináltat – ismerte el édesapja – és köretnek tárkonyos olvasztott Gruyere sajtot. Coraline sóhajtott. Aztán a hűtőből mikrós rósejbnit és mikrós minipizzát vett elő. – Tudod, hogy nem szeretem a recepteket – torkollta le édesapját, miközben vacsorája egyre csak körözött és körözött, a kis piros számok a mikrosütőn pedig visszapörögtek nulláig. – Ha megkóstolnád, talán még ízlene is – mondta neki édesapja, de Coraline csak a fejét rázta. Aznap éjjel Coraline ébren feküdt az ágyban. Az eső elállt, és már-már el is aludt volna, amikor valami azt csinálta, hogy t-t-t-t-t-t. Coraline felült az ágyban. Valami azt csinálta, hogy kríííí… …aaaak Coraline felkelt és kinézett a folyosóra, de nem látott semmi különöset. Elindult a folyosón. Szülei szobájából halk horkolást – édesapjáét – és álmos mormolást – édesanyjáét – hallott. Coraline arra gondolt, talán csak álmodta azt a hangot. Ekkor valami megmozdult. Árnyékfoszlány volt csupán, sebesen surrant a sötét folyosón, akár egy tenyérnyi éjszaka. Coraline bízott benne, hogy nem pók. A pókoktól meglehetősen kellemetlenül érezte magát. A fekete árny besurrant a társalgóba, és Coraline idegesen utána eredt. A szoba sötét volt. Fény csak a folyosóról szűrődött be, így az ajtóban álló Coraline hatalmas, torz árnyat vetett a szőnyegre – cingár óriásnak látszott. Coraline éppen azon tanakodott, vajon felkapcsolja a villanyt, vagy ne kapcsolja fel, amikor észrevette, hogy a fekete árnyék kifelé araszol a szófa alól. Az árnyék ekkor megtorpant, majd hangtalanul a szoba legtávolabbi sarka felé iramodott. Abban a sarokban nem volt bútor. Coraline felkapcsolta a villanyt. Nem volt semmi a sarokban. Semmi, csak a vén ajtó, amely a téglafalra nyílt. Coraline határozottan úgy emlékezett, hogy édesanyja betette az ajtót, ám az most, ha résnyire is, de nyitva állt. Coraline odament és bekukkantott mögé. Nem volt ott semmi – csak a fal, a vörös téglák. Coraline betette a vén faajtót, lekapcsolta a villanyt, és visszament lefeküdni. Álmában fekete árnyak siklottak ide-oda, gondosan kerülve a fényt, majd végül mind összegyűltek a hold alatt. Kis fekete árnyak: a szemük vörös, és éles, sárga a foguk. Dalra fakadtak: Sokan vagyunk, de kicsikék Kicsik vagyunk, de sokan ám Itt voltunk, még fel sem keltél Itt leszünk majd, bukásod után.   Hangjuk magas volt, suttogós, kissé nyüszítős. Coraline-t kellemetlen érzés fogta el tőlük. Aztán Coraline álmában reklámszünet következett, és később már nem álmodott.