A klasszikus görög mitológiát háttérként használó mesékből minderre, és sok másra is fény derül. A könyvet Molnár Jacqueline illusztrációi díszítik.     Bartusz-Dobosi László   A görög mitológia időtlensége megkérdőjelezhetetlen tény. Egy kis túlzással – s jelen esetben kifejezetten nem az ironizálás szándékával – azt állíthatnánk, hogy többszörösen virtualizált, XXI. századi világunknak alig akad olyan fóruma, ahol ne botlanánk bele lépten-nyomon egy-egy szirénbe, nimfába, titánba vagy éppen valamelyik olümposzi istenbe. Európának mint kultúrtörténeti és politikai építménynek a mítoszok világa az egyik alappillére. S bár ezek a történetek – mint valami „korszerű” szappanopera-sorozat folytatásos részei – felvonultatják a hétköznapi élet minden szennyét (viszálykodás, csalás, intrikálás, versengés, féltékenység, hazugság), mindeközben rendkívül gazdag gyűjteményét adják a valóságos emberi viselkedésformáknak, amit egy-egy isteni karakterre kivetítve gyúrtak egybe a bölcs görögök. Mondhatnánk, hogy az ókori mitológiákban, mintegy öntudatlanul, de benne van a korabeli ember önreflexiójának pszichológiai megfogalmazása. S bár a mitológiai istenek külsejüket tekintve cseppet sem hétköznapiak, lásd a félig ember, félig állat típusú lényeket (Minótaurosz, kentaur, hárpia, faun), jellemüket tekintve mégis antropomorfnak nevezzük őket. Olyanok, mint mi. Egy kis önismeret segítségével pillanatok alatt megtalálhatjuk a magunk „párját” közöttük. Ez pedig a ma emberét is megállásra késztetheti.   Legfőbb különbség az ókori antropomorf istenek és az emberek között az előbbiek halhatatlanságában gyökerezik. Ezt azonban felfoghatjuk az emberek által kreált eszményi világ utópiájaként, az örök élet realizálása iránti vágy megvalósulásaként is. A Villámhajigáló Diabáz mindenesetre ennek a kitalált világnak a halhatatlanságát, a görög mitológia mai, hétköznapi világunkban való jelenlétét hirdeti: „Kalliszté szigete egyetlen térképen se található. Varázslatos hely ez, ahol különös lények élnek együtt az emberekkel: kentaurok és küklopszok, faunok és nimfák, szfinxek és szirének, nem is beszélve a régi görög istenekről… A sorsistennők, a Moirák, minden gyermeknek valami csodálatos képességet ajándékoznak – ám ezek nem mindig hasznosak, és főleg nem kellemesek. A sziget lakóival számos izgalmas és humoros kaland esik meg. Zeusz palotájába például turistautakat szerveznek, és megtudjuk, miként indult be Dr. Aszklépiosz állatkórháza. De mi történik, amikor ellopják Hermész szárnyas sapkáját? Szeretik-e a sárkányok az ánizspálinkát és a rebarbarás süteményt? Kikből lesznek Kalliszté első kísértetei? Megjavulhat-e egy gonosz boszorkány?”   Szakács Esztert, a kötet szerzőjét eddig költőként ismertük (Halak kertje – 1993, Süllyedő Atlantiszom – 1995, Másik hely, másik idő – 1999, Álombeszéd – 2002, Saudade – 2006, Vízre írt – 2009), jelen kötetével azonban beleállt abba tiszta és hatalmas sodrású folyamba, amely a XX. századi magyar irodalom egyik mellékágaként ugyan, de láthatólag nem holtágaként értelmezhető. Ez pedig a gyermekirodalom. Szakács Eszter ezzel a vállalkozásával olyan elődök nyomán indult el, mint Weöres Sándor, Zelk Zoltán, Tamkó Sirató Károly, Kányádi Sándor vagy éppen a legújabb nemzedékből Varró Dániel. A feladathoz nem pusztán az iménti felsorolás miatt kellett bátorság, hanem műfaji komplexitása miatt is. Szakács Eszter a kötetében ugyanis a görög mitológiát választotta meséinek hátteréül, így az alapvetően is meseelemekkel átszőtt történeteket tovább „mesésítve” egy olyan világba vezeti olvasóit, amely egyfelől ősi, másfelől nagyon is mai, de mindvégig a fantázia birodalmában marad.   Szakács Eszter témaválasztása egyébiránt nem teljesen új és meglepő. Aki ismeri a költő munkásságát, tudhatja, hogy a 2006-ban megjelent, portugál hangzású Saudade kötetének ihletője és témájának fő vonulata a görög táj, a görög mitológia. Ennyiben talán ennek a folytatásaként értelmezhető a Villámhajigáló Diabáz, még ha egészen más formában és más célközönségnek készült is. Egy 2008-ban, az Irodalmi Páholy című folyóiratban megjelent interjúban a következőképpen fogalmazott a motivációját illetően maga a szerző: „A görög mitológia természetesen már rengeteg mindent adott nekünk, hiszen az európai kultúra egyik alapja. Engem is azért érdekel, amiért mostanság talán divat is lett a pszichológiában, gondolok a jungiánus pszichológia archetípusokkal foglalkozó ágára. Úgy érzem, néha többet tudok elmondani, ha egy mitológiai alak maszkján keresztül beszélek, mert ezeknek az archetípusoknak rendkívül nagy erejük van arra, hogy azonosulásra és átélésre késztessék mind a költőt, mind az olvasót.”   A kötetben szereplő s egymáshoz amúgy lazán kapcsolódó tizenöt történet nyelvezete könnyed, gördülékeny, gyermek és felnőtt számára egyaránt emészthető. A szerző névválasztásai frappánsak, figurái szerethetőek, történetei érdekfeszítőek. Szakács Eszter stílusa egyszerre költői és köznapi, mesés és valósághű, komoly és humoros. Láthatólag élvezettel formálta karaktereit. Olyan történeteket dolgoz fel, amelyeknek mondandójuk, üzenetük van a mai gyermekek és szüleik számára. A családi élet szépségei és nehézségei, a válás és az örökbefogadás, hősiesség és gyávaság egyaránt megtalálhatóak közöttük. Ilyen értelemben a tanulságos mesék kategóriájába sorolhatóak, ma úgy mondanánk, hogy problémaközpontúak. Nem véletlenül lett Szakács Eszter a kötetben szereplő meséivel 2008-ban az Aranyvackor-pályázat második helyezettje, hiszen a mitológiát a népmesei elemekkel kissé eklektikusan összefésülő történetei úgy tudnak a mai gyermekek és szüleik problémáira reflektálni, hogy közben a legnagyobb természetességgel csepegtetik a hallgatókba az európai kultúrtörténeti corpusnak ezt a különleges fejezetét. Ezt magam is megtapasztaltam, amikor a szerző kérésére a még félkész kötetet nyolc-, illetőleg hatéves gyermekeimen „teszteltük”. A könyv mintegy száznyolcvan oldalas, gondosan szedett és jól olvasható betűkkel készült (kisiskolások számára is könnyen olvasható). A finom papírra nyomott szövegeket Molnár Jacqueline illusztrációi díszítik, teszik teljessé. Ez utóbbinál a „kis kritikusaim” véleménye nem volt egyöntetűen pozitív, holott a rajzok – véleményem szerint – ötletesek, eredetiek és kifejezőek. Azt az absztrakt látásmódot közvetítik, ahogyan a gyermekek is látják a világot. A könyvet lapozgatva mintha valódi gyermekrajzokat látnánk magunk előtt. Az ábrák sokszor nem is pusztán rajzok, hanem újságkivágással készült ábrák. Molnár Jacqueline ugyanis egészen különleges technikával dolgozik. Újságpapírra, egymás után több rétegben viszi fel a színeket, amiken ráadásul átderengenek az újság betűi is. Ettől egészen különleges hatásuk lesz a kissé ormótlannak ható, mégis bájos figuráknak. Nem didaktikusak, gondolkodásra késztethetik a gyerekeket, s ezzel fejlesztik vizuális látásmódjukat. A rajzok szerves részei a történeteknek, nem lehet elválasztani őket egymástól. A kötet külsejét tekintve tehát minden szempontból mesekönyv, jó kézbe venni. Tartalmilag azonban túlmegy az átlagos mesekönyvek határain, s a felnőttek figyelmére is igényt tarthat. Kultúrtörténet-hordozó szerepe mellett ezt erősíti az a praktikus, betűrendbe szedett mitológiai összefoglaló kislexikon is, amelyet Szakács Eszter a könyv utolsó lapjain helyezett el. A Villámhajigáló Diabáz tehát egy könyvtáros költőnő bátor, felfedező „kirándulása” a mitológia és a mesék világába: „…előkeresett egy üres, fehér lapokkal teli könyvet, leült az asztalhoz, és írni kezdett. A történetekben megörökítette Kalliszté minden táját és népét, városát és lakóját, a leghatalmasabb királytól egészen a legkisebb, lekváros orrú kuktáig. Amint leírt valamit, az abban a pillanatban eltűnt a szigetről, és átkerült a könyvbe. Az utolsó mesébe végül beleírta saját magát is. Alighogy kitette a pontot az utolsó mondat után, ő is eltűnt. Csak a sárkányos toll lebeg azóta is hűlt helyén a levegőben.” (Bolhácska és Daktilosz) Csak reménykedhetünk benne, hogy a Moirák egyszer úgy akarják, hogy Szakács Eszter „Daktiloszban” egymásra találjon majd egy-egy kötet erejéig a költő és a meseíró is! Forrás: Kortárs online