A mesevilág határain belül vagyunk, mégis két különböző világrend/világkép feszül egymásnak: a főhős reflexió- és kérdésfelvetésmentes világbavetettsége (Király Kis Miklós kétszeresen is vak: egyrészt elvakultan küzd Tündér Tercia megszerzéséért, így nem veszi észre Amarilla segítő szándékát és szerelmét, másrészt vak saját létszféráját illetően is, azaz nem ismeri fel hogy cselekedetei, érzései csak beteljesítik eleve elrendeltetett sorsát) és Amarilla rákérdező, problémafelvető, saját kondícióiból (hiszen a boszorkánylét klaszszikusan rosszaságot, gonoszságot jelent) kitörni vágyó magatartása, valamint a meseitől nagyon is különböző értékrendje (szerinte Tündér Tercia, ha igazán szeretné a hőst, akkor nem ment volna el hazulról rögtön annak megérkezése után, és nem titkolózna előtte), ami a – feltételezett – gyerekolvasó kritikai hozzáállása is lehetne. Lázár Ervin meséje nemcsak a viszonzatlan szerelem tragikumát példázhatja, hanem az emberi (itt mesei) létfeltételek meghaladásának képtelenségét is: ebben pedig Amarilla nem annyira mesei, sokkal inkább mitikus hős.

A mese világképe így nem a mindennapok, a realitás világának hozadékait építi magába (bár Amarilla keserű szerelme nagyon is a reális világból való, és a szöveg sem mentes napjaink korszerű találmányaitól, pl. újság, érettségi, vadászrepülő raj, vaku, bomba, mozi stb.), hanem a mesei világkép a mítoszok Lázár Ervin által transzformált emberképével egészül ki. A széllé változó, szigorú mesei meghatározottságából kilépő, így dimenzióhatárokat is átlépő Amarilla megváltoztatja a mese végét: megsejtve Amarilla jelenlétét „Király Kis Miklós, a győztes, állt szomorúan a kertben”. (77.) Ebben a kontextusban a győzelem is más hangsúlyt kap – Király Kis Miklós így, a felismerés, a meta-mesei nézőpont birtokában vesztes csak igazán, hiszen szomorúsága (ti. egy mesehős nem szokott szomorú lenni), előrevetíthető vágyakozása, kételkedése elidegeníti őt saját (mese)világától. Az a valamikori átok – „Teljesüljön minden kívánságod!” – Király Kis Miklós sorsát is megpecsételi. 

Lázár Ervin a mesemondó hagyományt élteti tovább azzal, hogy a hallott meséket, motívumokat összekombinálva, saját preferenciáit előtérbe helyezve, saját lírizáló nyelvével újrameséli a hallottakat. Ezentúl meséje azt mondja el, mi van a mesei „kulisszák” mögött, továbbírja a boldog befejezést, ezzel is emberi vonásokkal ruházza fel az idealizált, elérhetetlennek tűnő főhőst (aki amúgy is kissé nehéz felfogású). Ez a történet a(z összedolgozott) mesék meséje, az író nemcsak a befejezéssel jelzi, hogy ez nem szokványos mese. Bár mesében vagyunk, mégis kívül a mesék világán: vö. a mesélő kommentárjait („Hű, vésztjóslóan hangzott ám.” 29., „Hú, ránézni se lehetett.” 32. stb.), vagy a szövegbe beépített reflexív mozzanatokat (pl. Anya-Banya előre tudja, hogy el akarják orozni aranyszőrű csikójukat, a boszorkalányok a királyfi ellenfelében rögtön felismerik a híres szomjas sárkányt – ők tehát egy bizonyos fokig ismerői a tündérmesék kötelező kellékeinek, dramaturgiájának, ám saját bukásukat és Király Kis Miklós győzelmét mégsem tudják, hiszen akkor értelmetlenné válna minden erőfeszítésük).

Mesevilág határait elhagyva már maga a „mese” műfaji megnevezés is kérdésessé válhat (vö. Tolkien mesedefinícióját, i. m.), de mesevilág és való világ párhuzamos szerepeltetése, e két potenciálisan létező világ elkülönböződésének tematizálása mindenképpen a mese olyanszerű modifikációját eredményezi, ami radikálisan ellenkezik tradicionális meseképünkkel.