Az Amikor a nyulak még tudtak repülni könyvben bármilyen apróságról eszébe jut Mici apukájának egy képtelen és vicces történet. A rövid kis esti mesékben hol a nyulak tudnak repülni, hol a víz alatt élnek az emberek, hol icipici családok laknak a virágcserepekben. Ha pedig túlságosan összekuszálódnak a dolgok, akkor gyorsan szólni kell a világjobbítóknak, hogy tegyenek helyre mindent...   Apukáknak és gyerekeiknek sok-sok közös estére!   „Ne beszélj már hülyeségeket, a végén még elhiszi, ne tömd már a fejét zöldségekkel, mert azt gondolja, tényleg úgy van.” Így morgolódott anyukám, amikor kiskoromban elkapta apukámat a gépszíj, és gátlástalan blődségekkel bombázott minket – fapofával persze. A „tényanyag” felölelte a teljes családi sztorikészletet, az iskolai élményeit, a szomszédokkal, barátokkal és üzletfelekkel megesett történéseket, valamint a teljes európai történelmet. Az abszurd agymenésnek csak a mindenkori hangulata szabott határt, anyukám nem. Mi pedig hittük is, nem is a meséit, de élveztük így is, úgy is. Legalábbis rövid távon, kb. kiskamasz korunkig. Nem mondanám, hogy előtte sosem gyanakodtunk, de a teljes kétkedés tönkretett volna mindent, egyszerűen nem érte volna meg. Ma pedig talán már bizton állíthatom: nem okozott maradandó károsodást a kisgyermekkori „megvezetés”, szépen leérettségiztünk, továbbtanultunk, családot alapítottunk, szóval úgy élünk, mintha rendes gyerekkorunk lett volna. „Nem mindig volt ez így.” Valahogy így kezdi Mici apukája az esti mesét mindennap. A kislány elmondja mi történt vele aznap a tornaórán vagy a múzeumban, a papájában pedig elindul valami fékezhetetlen mesefolyam arról, hogyan is volt mindez azelőtt, hogy ilyenné lett a világ, amilyennek mi ma ismerjük. Kétéltű vagy zöld színű emberek, repülő nyulak, kockás dakszlik, meg problémák a gravitációval, az időutazással, mind megannyi izgalmas világra nyit kaput. Létezett valaha valami nagyon más is, valami nem nagyon ésszerű, nem igazán hihető, de olyan elképesztő, hogy vonzó nagyon. Például a Föld északi és déli féltekéje között csak kötélhágcsóval lehetett átlendülni a problematikus gravitációs állapotok miatt. Micsoda bátorság kell ehhez! Aztán itt van a tenger mélye, a ma már elérhetetlen világ, amely valaha a náddal és csikóhallal játszott vizitenisz mindennapos helyszíne volt. Én nem hagynám ki! Apa magánmitológiája kíméletlen, mindenkit beépít: a szfinx és a Minotaurusz egyenrangú alkotói a halfejű tigrisekkel és nyuszifülű orrszarvúkkal teli világnak. A zöld emberek pedig nagyon is a földön éltek, csak egy zöld világban, ahol sajnos a zöld kajáktól sokaknak elment az étvágya. Az ilyesféle problémákat persze orvosolni kell, mert még túlságosan lefogyna a piknikus alkatú Elza néni. Itt vannak erre a világjobbítók, akik afféle demiurgoszként rendezik a korábbi világok praktikus problémáit, igazgatnak, fazoníroznak, hozzájuk lehet fordulni panasszal, siralommal, s amit végül kihoznak, mit szépítsük, ez a mi világunk, ami a (jelenleg) létező világok legjobbika. Vagy a csupa zöldnél legalábbis színesebb. Mici persze nem hülye. Én se, sőt az öcsém se voltunk azok. Egy-egy rövid pillanatra áthalljuk Mici gondolatait, aki tudja, hogy a gravitációs sztori ihletét a garázsbejáró lejtőjéről nehezen eltakarítható őszi levelek adták, meg azt is, hogy apa kedvenc színe a zöld, de ez mit sem ront a dolgon, a mese az mese, nem érinti a valódi gravitáció mértéke. Anyu elutazott, legalább nem szól bele, most apa mesél, és ez egy egészen más természetű dolog.