Sokkal jobban tetszettek a kis királyleánynak a tyukok odakinn a nyári palota majorságában; voltak ottan hófehérek, gatyás lábbal s akkora tollbóbítával a fejükön, mint egy udvari csendőr sisakja; azután meg tiszta feketék, vérpiros taréjjal a fejükön; s azok mind olyan kecsesen tudtak mozogni, lépegetni, a szárnyukat rázni; közben egymással beszélgettek, s a mit az egyik mondott, azt a másik megértette; ha egyszer a kakas valami gyanus madarat meglátott fenn a magas levegőben, elkiáltotta magát, s arra valamennyi csirke futott az anyja szárnyai alá, a ki azokat szépen betakarta.
A kis királyleánynak volt dajkája is, meg nevelőnője is, a kik őt mindenüvé kisérték.
– Miért van az, kérdezé a kis királyleány, hogy a tyukok beszélnek és mozognak, a babák pedig se nem beszélnek, se nem mozognak?
A dajka nem tudott rá mit felelni.
Azután megkérdezte a nevelőnőtől. A frajla épen annyit tudott erről a dologról, mint a dajka.
Végre aztán a mamájától kérdezte meg a kis királyleány.
Miért tudnak a tyúkok mozogni és beszélni, a babák pedig nem tudnak?
A mamája aztán meg tudott neki erre felelni.
– Azért, mert az istenke úgy rendelte, hogy a tyúkoknak legyen élete, a babáknak pedig ne legyen.
A kis királyleány megértette ezt a magyarázatot, mert igen eszes gyermek volt; már a negyedik évében járt; de azért, hogy megértette, épen nem nyugodott meg benne.
Egyszer, mikor ép a tyúkok udvarában járt a kis királyleány a dajkájával meg a nevelőnőjével, megfigyelte, hogy a majorosné egy kosárba tojásokat helyez el s azokra egy tyúkot ráültet.
– Miért ül ez a tyúk a tojásokra? kérdezé a kis királyleány a dajkájától.
A dajka tudott volna rá felelni, de nem mert.
Azután a nevelőnőhöz intézte a kérdést.
Az mert volna rá felelni, de nem tudott.
A majorosné meghallotta a kis királyleány kérdezősködését s hiába integettek neki a dajka meg a frajla, nagy hirtelen felfedezte a nagy titkot.
– Hát most ez a tyúk kikölti a tojásokat s lesz belőlük kis csibe.
Azonnal ki is hozott a tyúkketreczből egy másik kosarat, a rajta ülő kotlóval, a melyben már épen kikelő félben voltak a kis csirkék; egy ártatlanka épen akkor bújt ki az anyja szárnya alól, a fél tojáshéj még a hátán volt, másik felében meg benne ült, a szája pedig már mondta, hogy «pip, pip». Olyan kedveske volt.
A kis királyleánynak ez nagyon megnyerte a tetszését, kivált mikor a kezébe vehetett egyet azok közül a maszületett, sárga selyemtollú állatkák közül, a mik még tegnap egy fehér tojáshéjban laktak.
– Most tudok már mindent, mondá magában; de el tudta hallgatni, a mit gondolt. Nem kell mindent az orrára kötni a dajkának.
Hanem aztán este, mikor lefeküdt, odahozatta az ágyához valamennyi babáját; azokat odarakta a vánkosa alá és úgy tette a vánkosra a fejét. Meg volt győződve felőle, hogy a babák is életre fognak kelni ily módon.
És hát csakugyan beteljesült a számítása. A mint a babák átmelegedtek, elkezdték a fejüket kidugni a vánkos alól, majd meg kibujkáltak egymás után.
Legelőször a feketehajú kelt életre, azzal a piros bolero ruhával; megrázta magát, hogy csak úgy csilingelt az a sok csengetyű a rokolyáján. Azután a szőke hajú támadt elő a hosszú uszályos égszínkék selyem ruhában. A míg egymást meg nem látták, addig nagyon tetszelgők voltak, hanem a mint összetalálkoztak, egyszerre mind a kettő sírva fakadt s szaladt a mamájához.
Az természetesen a kis királykisasszony volt.
– Nekem olyan szőke haj kell, mint a másiknak! mondá a barna.
– Nekem olyan fekete haj kell, mint ennek itt! sipogott a szőke.
– Én is olyan kék ruhát akarok, a milyen a nénémnek van.
– Nekem meg olyan piros kell, mint a nénémen van.
– Micsoda néném? Te vagy a néném! Én a fiatalabb. Ezen aztán majd hajba kaptak.
«Jaj de rossz gyermekeim vannak nekem!» sóhajta fel a kis királyleány. «Ugyan hogy tegyek igazságot közöttük!»
Ezalatt előjött a bohócz: kezében volt a csattogó fakardja, azon elkezdett guitározni s románczot énekelt hozzá.
Erre mind a két tündérbaba félbehagyta a czivakodást s odafutott az ablakhoz: egyszerre dugták ki rajta mind a ketten a fejeiket.
– Ez a szerenade én nekem szól.
– De bizony nekem énekel a troubadour.
Hát erre előjött a huszárhadnagy. Nagyot pödrött a bajuszán, összeütötte a sarkantyúját. Aztán odament az éneklő pojáczához, belecsapta a fejébe a csörgősapkáját. Erre a bohócz is megharagudott, kihítta párbajra a huszárt. Kirántották a kardjaikat s mensurába álltak.
«Jaj nekem, ha összekaszabolják egymást!» aggóskodék a kis királyleány. «De nagy veszedelem az, mikor az embernek ilyen szeleburdi gyerekei vannak!»
Ekkor feltámadt a házinyúl s elkezdett dobolni.
Erre a dobszóra mind a két vitéz úgy megijedt, hogy szétszaladt s elbujt az ágyfüggöny mögé.
«No ti ugyan derék katonák vagytok!» pironkodék a kis királyleány. «Érdemes volt a világra jönnötök! Mit csináljon az ember az ilyen pipogya gyerekekkel? Meg kell őket házasítani! Akkor megjön az eszük».
S mint okos mamához illik, jól összeválogatta őket. A bohócz kapja a barnát, a bolerotánczost, a huszáré lesz a szőke herczegkisasszony. Semmi ellenmondás! Csitt! én így akarom!
Itt jön a páter Mikulás. Ez mindjárt összeadja őket.
Jönne ám, ha a lábai bírnák. Ejnye, vén Nikoló! Hát illik az öreg emberhez, így tántorogni? Bizonyosan mélyen beletekintett a kancsóba. Szedje össze magát! Itt van két pár.
Jaj de azok, mikor a Nikoló elé kellett volna járulniok, mindannyiszor össze-vissza cserélték egymást: a bohócz a herczegasszonynyal, a huszár a tánczosnéval; utoljára a Mikulás méregbe jött, fogta a seprővirgácsát, szerteszét verte mind a négyet. A huszár meg a bohócz azután megint visszakerültek s ketten kétfelől karjaikra fűzve hozták a tyroli leányt, a szép szakácsnét.
«De már ez nem megy, fiacskáim!» kiáltá a kis királyleány. «Majd adok én nektek! Marsch az iskolába! Te huszár mégy az akadémiába; te diák az univerzitásba!»
S azzal a Mikulás fülön fogta az egyiket is, a másikat is s vitte őket, kit a tiszti akadémiába, kit az univerzitásba németül, görögül tanulni, hogy csak úgy csikorgatták a fogaikat!
De nemsokára előjött ám két új baba, a kiket ugyan kár volt életre költeni, az egyik egy hosszú hajú, hosszú szakállú, hosszú palástú zsidó, a másik egy potrohos korcsmáros, piros mellényben, zöld sipkában. Mind a kettő rengeteg adósságokról beszélt, a miket a huszár meg a studio csináltak s követelte a fizetést. Ezer, kétezer, háromezer forintokat!
A kis királyleány egész haragba jött.
«Nem fizetek a rossz suhanczokért! Nem bánom, csukják be őket! Egy krajczárt sem fizetek! Majd bizony! Magam is koldusbotra jutnék! Nekem az öreg napjaimra kell gondolnom. Hiába mutatjátok az irástokat. Még nem tanultam olvasni.»
Alig tudta ezeket lerázni a nyakáról, már jött az újabb veszedelem. Volt nagy patália a két tündérkisasszony meg a tyroli leány között. A szakácsné felmondott, összepakolt, elment. Akkor aztán a két babakisasszonynak kellett hozzálátni, hogy maga főzze meg az ebédet. No az szép kis főzés volt! Összeaprítottak húst, halat, sárgarépát, fokhagymát; az egyik olajat, a másik eczetet öntött a levesbe, a rántást megégették, a tejet kifuttatták, csupa kozma lett minden étel. Mikor feltálalták, a kis királyleány a csupa látásától rosszúl lett egyszerre.
Jó szerencse, hogy a válságos pillanatban felébresztette az édes mamának a csókja. A kis királyleány megkönnyebbülten rebegé, a mama nyakát átölelve:
«Mégis nagyon jól rendelte azt az istenke, hogy a tyúkoknak van élete, a babáknak pedig nincsen».
|