- Fáznak - mondta Isabelle -, szórjunk nekik szemet vagy kenyérmorzsát. Már hozta is a magot, Gérard meg az ablakot nyitotta. - Csukd be gyorsan - kiáltott rá nagyapa -, bejön a konyhába a tél! A gyerekek összenevettek: mintha a tél be tudna jönni a házba! Isabelle magot szórt a kis ösvényre, ahonnan nagyapa már elsöpörte a havat, hogy el lehessen menni a fáskamráig fáért. Nagymama köhögni kezdett, aztán felemelte a tűzhely vaskarikáját, és egy hatalmas hasábot tett a tűzre. Mihelyt az ablak becsukódott, két madár leröpült a lugasról, és jött csipegetni. A többiek előbb csak megrebbentek, de hogy semmi sem mozdult, szárnyra kaptak ők is, mások meg egyenesen a tetőről hullottak alá, csaknem szárnycsapás nélkül. - Nem lesz elég a mag - mondta Isabelle. - Egyre többen jönnek. - Hát persze! Persze! - kiáltotta nagymama. - Ha mindent odaadsz, a csirkéimnek semmi sem marad! - Csak csináld, csináld, majd ideszokik az erdő minden madara! - duplázott rá nagyapa. Isabelle nem mert velük ellenkezni, és visszament az ablakhoz. Pár pillanatig a bátyja mellett maradt, az üveget törölgetve, mert bepárásodott. Hirtelen megszorította Gérard karját. - Oda nézz, az ösvényen! - mondta. Gérard kinézett. A hatalmas, kiszáradt jávorfán túl különös lény haladt a hóban. Még leginkább arra a felhúzható játék nyúlra hasonlított, melyet Télapó hozott Gérard-nak pár évvel ezelőtt. Mint az a játék nyulacska, úgy döcögött, botladozott jobbra-balra, és meg-megállt minden pillanatban. Szürke bundában volt, ahogy ez már nyúléknál szokásos, s két leffegő, hosszú füle párban állt feje búbján. Olyan különös látvány volt, hogy a gyerekek meg is feledkeztek a madarakról. Eltátották a szájukat a csodálkozástól, s némán bámultak a különös lényre, akinek szeme időről időre szinte szikrát vetett. Amikor a nyúl, amely különben csak a hátsó lábán járt, elérte a kert élősövényét, a gyerekek már nem láttak belőle többet, csak a fejét. - Úgy látszik, ide jön - suttogta Gérard. - Csakugyan, megkerüli a kertet. A nyúl eltűnt, hosszú csend lett, már-már szorongató. A gyerekek visszatartott lélegzettel füleltek. Aztán lépések koppantak a lépcső kőfokain, és a madarak olyan vadul csaptak szét, hogy a gyerekek felugrottak. - Hallottatok valamit? - kérdezte nagyapa. A két kicsi a fejét rázta. - Ki az ördög lehet? - kérdezte nagymama. - A postás ilyenkor még messze jár. A nagyszülők semmit sem láttak, és a gyerekek sem mertek szólni. Nem mondhatták volna úgysem: "Egy felhúzható játék nyúl jön, egyes-egyedül, akkora, mint egy ember, és éppen most veri le a lábáról a havat a kövön." Valami talpsutrálásféle hallatszott, és máris kopogtattak. A nagyszülők egymásra néztek, majd az ajtóra. S mert a kopogás most már erősebben ismétlődött, nagyapa felkiáltott: - Szabad! Az ajtó lassan kinyílt, és elsőként a fagy vad lehelete hatolt be a konyhába. A nyúl, szürke bundáján, ezúttal mégiscsak behozta a telet. Mert bizony ő volt az, aki ott állt a küszöbön, megtorpanva a kitóduló melegtől és a tűzhely illatától, melyen valóságos nyúlpecsenye sült. Nagymama sietve becsukta az ajtót. S akkor a nyúl egyszerre csak beszélni kezdett. - Jó napot, jó napot! - mondta. - Kicsit előbb jöttem, bocsánatot kell kérnem, de... A szürke bunda mögül kibukkant az arca, feltűnt a vastag szemüveg, a pirosra fagyott orr, a lószőrfekete-bajusz, majd az orca is, őszborostás, mint a nagyapáé. - De hiszen ez Vincendon! - kiáltott fel nagyapa. - Ez Vincendon! És semmi kétség, valóban Vincendon volt. És amikor aztán levetette felhajtott fülű sapkáját, és kibújt bundájából, melynek gallérja egészen a szeméig ért, a gyerekek is megbizonyosodtak róla, hogy a játék nyúl csakugyan ember. Látni ugyan Vincendont eddig még sosem látták, de nagyapa gyakran beszélt nekik öreg barátjáról. Vincendon apó a szemüvegét törölgette meg a könnyeit, melyek újra és újra elöntötték a szemét. - Alig látlak benneteket - ismételgette. - A meleg a hideg után mindig megkönnyeztet. A szemüvegem meg csupa pára. De ha nem is látott, azért beszélt és hallott. Nagyapa mellé telepedett a tűzhely szegletéhez, és hamarosan történeteket kezdett mesélni ifjúságáról. Nagyapa is mondta a maga történeteit. Csaknem egyszerre beszéltek, és senki sem figyelt rájuk, de azért ők - úgy látszott - boldogok voltak mind a ketten. A gyerekek közben visszafordultak az ablakhoz. A mag már az utolsó szemig elfogyott, de néhány madár még nem hagyott fel a keresgéléssel. Egy árnyék húzott végig a havon, egy nagy, fekete madár szállt le és ült meg a kiszáradt, holt fán. Gérard megfordult. - Nagyapa, egy sas van a halott fán! Gyere, nézd meg gyorsan, nagyapa! Nagyapa nem mozdult, de Vincendon felállt, és odalépett a gyerekekhez. Kerek s most már tiszta szemüvege ott ült az orrán. - Nem sas, hanem holló - mondta. - És a fa jávorfa, és nem is halott. - Két éve már, hogy elpusztult - mordult nagyapa a fotelból. - És ki is vágom, mihelyt lehet. - Mondom, hogy nem halott - erősködött Vincendon. - A fák sohasem halnak meg... - Ne beszélj már ilyeneket! - mondta nagyapa kicsit meglepetten. - Esküszöm neked, már két éve nem hajt ki. Hidd el, száraz fa ez és tűzre való. Vincendon rájuk nézett, a háziakon jártatta a szemét, mégis úgy tetszett: egyiküket sem látja. Valami mást lát ott messze, nagyon messze, túl a látóhatár szélén. - Mondtam már nektek, hogy a fák nem halnak meg soha - ismételte. - És be is fogom bizonyítani... Bebizonyítom, meg fogom szólaltatni a ti öreg jávorfátokat. Nagyapa nem hitte, de hallgatott. Vincendon a barátja volt, nem akart vele ellenkezni. A gyerekek egymásra néztek. Vajon jól hallották-e? De Vincendon már vissza is ült a fotelba, és ott folytatta a történeteit, ahol abbahagyta. És alkonyatig náluk is maradt, még estebédre is. Amikor aztán útnak indult, nagyapa elkísérte a jávorfáig. Mindketten körüljárták a hatalmas törzset, mintha bújócskát játszanának, és gyerekesen kicsinek is tűntek az alászálló alkonyatban, amely újévi levelezőlapképet formált a tájból.  Végre nagyapa visszatért. - Mit mondott? - faggatták a gyerekek türelmetlenül. - Vincendon erősködik, hogy a jávorfa nem halott. Mindenesetre megígérte, hogy megszólaltatja. - De hogyan, nagyapa, hogyan? - Az az ő titka. Majd meglátjátok. Nem mondhatok többet, mert nem mondott többet. Ki kell várni. És a gyerekek hiába is kíváncsiskodtak, nagyapa hallgatott. TOVÁBB>>