De korántsem olyan nagyképű, önelégült gyerek ő, mint amilyennek mutatkozik e pár szóval. Belátja, hogy mi „gyagyaság”, nagyon is tudja, mit nem érdemes tenni, és mit igen, hogy neki is jó legyen, meg a szüleinek, nagyszüleinek, az óvónéninek is stb. Sokat segít a maga korabeli fiúknak és lányoknak, hogy ne csináljanak szamárságot, azzal, hogy mindazt elmondja, amit ő megtapasztalt, amire már rájött. Például: „Amikor kicsi voltam, nem akartam aludni az oviban, aztán megbeszéltük, hogy ez gyagyaság! Ha nem alszom, nem lesz erőm elmenni délután anyával a játszótérre…”, vagy: „Anya mesélte, hogy az állatsimogatóban meg lehet simizni az állatokat, de ahol ki van írva, hogy nem lehet közel menni, ott tilos bebújni!...”   Baranyi Katalin „Jó kisfiúk ilyet nem csinálnak!” „Ne rosszalkodj! Legyél már jó kislány!” Hányszor hallani ilyesmit az utcán, az orvosnál vagy a múzeumban? „Legyetek jók, ha tudtok” – zengi még a Légy jó mindhalálig című magyar musical fináléjában is gyerek és felnőtt, lelkére kötve a gyereknézőknek a legfontosabbat. De miért kellene jónak lenni? És hogyan? Ezekre a nehéz kérdésekre keres választ Csapody Kinga beszélgetőkönyve, a Jó gyerek lettem! Tulajdonképpen mi is a jóság? Miért várják el a felnőttek és miből kellene észrevenni, ha az ember (a gyerek) épp nem jó? Ezen töpreng a könyv főhőse, Zsombi, miközben történeteket, ötleteket és játékokat oszt meg gyerek- és felnőtt olvasójával arról, hogyan is kell igazán jól viselkedni. Úgy, hogy azért Zsombi – Zsombi maradjon…   Ha megismerkednek Zsombival, a gyerekek megtudhatják, hogyan szokta jelezni az anyukájának, ha az utcán furcsa dolgokat lát. Meg hogy miért nézett ki úgy, mint egy kerti törpe, amikor nem vett sapkát. Kiderül még, hogy miért nem szabad a kutyák farkát piszkálni, miért érdemes aludni az oviban, hogyan készül a madáretető és a kókuszgolyó, milyen érzés gipszben lenni és mitől bárány a himlő… Ha pedig a szülők is végiglapozzák, elolvassák és megbeszélik ezeket a színes és vidám oldalakat a gyerekeikkel, talán elkerülik, hogy fiuk-lányuk jó hangosan megjegyzéseket tegyen a szembejövőkre az utcán, minden pocsolyába beleugorjon, utálja a naptejet, a sapkát, a fogmosást és a gyógyszerbevételt, unatkozzon utazás közben és mindenre csak azért is azt mondja, hogy NEM… Ez a könyv ugyanis társnak és partnernek tekinti a gyerekeket, s remélhetőleg olyan beszélgetéseket eredményez, amelyek nevetéssel és önálló döntésekkel meg fogadalmakkal végződnek: vagyis a gyerekolvasó – épp úgy, mint Zsombi – nem azért akar majd jó lenni, mert kell és muszáj, hanem, mert ő maga is szeretné. Érti, miért nem lehet sonkás zsemlét adni az állatkerti zebrának, miért nem szabad egyedül átkelni az úton és miért nem érdemes mindig ugyanazt a háromféle ételt kérni ebédre – és nem azért vesz anyák napi ajándékot, mert megszégyenítették, amikor elfelejtette, hanem mert fontos neki és előre gondol rá. Persze nehéz egy csapásra jóvá válni. Zsombinak sem megy mindig: néha megijed, néha aggódik, néha sír, néha meg elégedett, büszke vagy őrülten boldog. Ilyen sokféle Pásztohy Panka rajzain is, amelyek – ezúttal a gyerekek ceruza- és krétarajzaira emlékeztető technikával – sok-sok vidám jelenettel, mosolygósan kerekded formával és apró részlettel (amelyekben mindenki ráismerhet magára és a saját világára) kísérik a félig mesélő, félig témafelvető szöveget. Ez a beszélgetőkönyv minden gyereknek kiváló ajándék lehet: és talán még az is kiderül belőle, hogy miért és mire jó egy felnőtt… Forrás: ekultura.hu   Részlet a mesekönyvből   "Hazafelé kicsit becsuktam a füleimet, hiába kiabált apa, hogy „Állj meg! Ne ugorj a pocsolyába!”, én jól beleplaccsoltam az összesbe. Átázott a nadrágom, és belefolyt a hideg víz a cipőmbe. Nagyon fáztam. Vacogtam, és úgy totyogtam, mint egy pingvin. A vízbe ugrálást meghagyom nyárra és a strandra, azt hiszem. Anyával van egy titkos jelzésünk. Amikor olyan valakivel találkozunk, akinek köszönni kell, akkor megszorítja a kezemet. Finoman. Kétszer. Ilyenkor jó hangosan köszönök, hogy Szia! vagy Csókolom!, a nénik meg a bácsik csodálkoznak, hogy én milyen okos vagyok, anyu pedig büszke rám. Én is meg szoktam szorítani a kezét, ha vicceset látok, hogy jól nézze meg, és amikor más nem hallja, jól megbeszélhessük. Azt hittem, megtaláltam a világ legfinomabb ételeit: tészta paradicsomos szósszal, pizza (kukoricával és sonkával), rántott hús sült krumplival. Csoki, ropi, fagyi jöhetnek még. Meg is mondtam anyának, hogy mostantól én csak ezeket eszem, ne is főzzön mást. Aztán a nagymamámnál voltam, és paradicsomos helyett spenótos tésztát csinált, nem csirkehusit, hanem halat. Én meg annyira éhes voltam, hogy megkóstoltam. És nagyon finom volt! A borsófőzelék is! Azt hiszem, beszélnem kell anyával, hogy néha főzhet mást is. Mondjuk, hetente egyszer hajlandó vagyok megkóstolni egy új dolgot. De csak egyet! Tegnap nagyon fájt a hasam. Befaltam az összes csokit és cukrot egyszerre, hiába mondta anya, hogy nem eszi el előlem senki, ott fog várni. Hú, az nagyon rossz érzés, amikor az ember hasa fáj! Szerintem te ne próbáld ki! Amikor nem akartam semmit megenni, nagymami vicces arcot csinált a szendvicseknek, és gusztusos darabokra vágta a gyümölcsöket. Ugye, milyen szépek? Szerintem így még finomabbak is!" (3) Szuper napom lett! Vissza a sorozathoz