Még egy valamiben különböztek egymástól. És talán éppen ez az eltérés volt a legszembeötlőbb. Giginek hatalmas, lila tollú szárnyak feszültek a hátán. Nem akkorák, mint a vele egyidős csikóknak. Hanem még annál is nagyobbak pár evezőtollnyival. Pego szerette Gigit, persze, hiszen jó testvér volt, de most mégis érezte, hogy a keserűség egyre jobban gyűlik a lelkében, ahogy húgára néz. Csak bámulta az óriásszárnyú Gigit, ahogy szüleik utolsó jókívánságait fogadja nagy kirepülése előtt, aztán egyszer csak meglátta saját pöttöm szárnyát egy ezüstpegaur fényes szárnyaiban visszatükröződni. Legszívesebben elsírta volna magát. Ám sokáig nem szomorkodhatott, mert kezdetét vette a Repülési Ünnepség. Húsz megtermett pegaurférfi állt a lelátó alján, kezében szivárványszínű kürttel. Élükön egy izmos, páncélba bújt pegaurkatona jelt adott, és a hangszerek felzendültek. Ekkor az ég hirtelen elhomályosult, és megjelent a két legfenségesebb pegaur, akit Pego valaha látott. A szelíd tekintetű, nemes vonású pegaurkirály és a pegaurkirálynő fejükön virágkoronával kecsesen ereszkedtek le a magasból. Kezükben egy-egy kosarat tartottak, amelyből színes virágszirmokat szórtak a pegaurok elé. – Mesés látvány! – gondolta magában Pego. – Mint egy színes hóesés! – és egy pillanatra el is felejtkezett a szomorúságáról. Kinyújtotta a kezét, hogy elkapjon egy szirmot. – Milyen szépen szállnak ezek a virágok! – kiáltott fel, és oldalba bökte a papáját. De ahogy kimondta a szállnak szót, ismét elszontyolodott. Bánatosan hallgatta hát a király köszöntőjét. – Pegaurok! Nagy ünnep a mai, hiszen ma mutatják meg ifjú pegaurjaink, milyen ügyesen tudnak szárnyalni, miután leugranak a Szárnyaló Szirtről! És ezzel azt is bebizonyítják, hogy méltóak a pegaur névre! Kérlek, biztassátok őket szóval és tapssal, hogy a feladatot minél lelkesebben tudják végre hajtani! Pego mamája most szorosan magához ölelte a pegaurfiát, mert sejtette, hogy mit érezhet a király szavai hallatán. – Attól még, hogy nem tudsz repülni, te is méltó vagy a pegaur névre! Jaj, ne szipogj már! – susogta, de Pego meg sem hallotta. A fiú tekintete ködös lett, könnyek homályosították el, és a tudatában is minden összemosódott. Alig-alig érzékelte a pegaurok tapsviharát, amellyel a király szavait üdvözölték, és azt sem fogta fel, ami utána következett. Pedig a Szárnyaló Szirt tetején felsorakozott ifjú pegaurok sorra lökték el magukat a felhőszikláról, és szebbnél-szebb repülési bemutatót tartottak. Akadt olyan, aki szárnyaival hosszan szitált egy helyben, mint a pacsirta az ég közepén. Volt, aki dugóhúzószerű csavart írt le a felhők között, volt, aki lágyan ringatózva repült le a lelátó előtti porondra, és úgy himbálózott a kékben, mintha egy hintán ülne. Gigi, mintha most is éppen álmodozna, szépen lassan ereszkedett le a levegőben. Lusta kacskaringókat írt le az égen, mintha csak egy égi szerpentinen nyargalna lefelé, és nem is repülne. Éljenzés és lelkes tapsvihar fogadta a jól sikerült repülési gyakorlatokat. Pego csak gépiesen tapsolt, lélekben még mindig máshol járt. Valahol a képzelet furcsa vidékén, ahol neki is hatalmas szárnya volt, és olyan csodálatosan tudott repülni, mint a többiek. És ekkor eszébe jutott valami. Hirtelen felcsillant a szeme, és azonnal visszatért a valóságba. A buzgó örömtől, amiért ilyen remek ötletet talált ki, olyan hangosan kezdett el tapsolni, hogy a szülei gyanakodva néztek össze.   <<VISSZA A MESEREGÉNYHEZ