Azt mondja a legöregebb, a legokosabb: - Sok időt megértem, de ilyen istenteremtményét világéletemben nem láttam még. Mi lehet ez? Azt mondja rá az időben utána következő: - Én is sok mindenen keresztülmentem, de ilyent még én se ettem életemben. - S fordul kérdő tekintettel a korban alatta állóhoz. Az azt mondja: - Ami azt illeti, én se vagyok már mai gyerek, de azt én se tudom, hogy ez mi a csoda lehet. De azért bíró a bíró, hogy ő mindent tudjon. Itt aztán már a bíró is beleszólt: Hát, atyafiak, ez, ahogy a formája mutatja, csakis tojás lehet. Erre aztán a többi feje is egyszeriben megvilágosult. Persze hogy tojás! Mert mi más is lehetne, ha nem tojás?! A csősz most már arra is emlékezett, hogy még egészen meleg volt, mikor a földről felvette. A bíró nemhiába hitte magát okos embernek, mert most még azt is tudni akarta, hogy a tojás micsoda tojás. Egy gyíksárkányé! - mondta a legöregebb elöljáró. Lúdvércé! De a bíró a csőszre hallgatott. Az pedig olyanképpen beszélt, hogy akkoriban, mikor a tojásra ráakadt, valami idegen négylábú nagy állat csatangolt a határban. Futott, sörénye volt, hosszú szőrű farka! Annak a Rátótnak a környékén még ritka volt a ló. A parasztok tehénnel szántottak s fuvaroztak. Még lakodalomba is tehén vonta szekéren mentek. De a bíró látott már lovat is, csikót is. Felkiáltott hát: Csikó! Csikó tojta! Most már az öregek is fújták: Úgy van! Ezt a csikó tojta. Mert mi más tojhatott volna nekünk ekkorát? Ebben mindnyájan megegyeztek. Eddig szerencsésen eljutottunk - szólott a bíró -, még csak azt mondjátok meg, atyafiak, most mitévők legyünk? Kiköltetjük! Ki ám, de mivel? Nekünk nincsenek lovaink. Mindenki törte a fejét. De hát csak a bírónak támadt jó gondolata. Tudjátok mit, atyafiak? Amondó vagyok, hogy ezt a drága szép tojást költsük ki magunk. Ebben aztán megint megegyeztek. Jó példának először a bíró ülte meg a tojást. Aztán sorra a többiek, amint kor szerint következtek. Ki-ki egy napig. Éppúgy, ahogy a kotlóstyúk a tojásokat. Talán még ma is ülne valaki a tökön, ha a szomszéd faluban rebesgetni nem kezdték volna, hogy a rátóti kupaktanácsra rázápult a csikótojás! Merthogy csak nem kel ki! Erre aztán az elöljárók zúgolódni kezdtek, hogy ők bizony nem ülik tovább senki lova tojását. A bíró nagyon elszomorodott. Szentül meg volt győződve, hogy a kiscsikó már mozog is a tojásban. Megrázta, megszagolta. Megszagoltatta az elöljárókkal is. De azok most már hitetlenek voltak. Az ő orruk szerint a tojásnak már szaga volt! Záp! Végtére is megállapodtak abban, hogy a záptojást kiviszik a határba egy hegyre, mert onnan épp a felé a falu felé guríthatják; amelyik a rátóti tanács lebecsmérlésében leghangosabb volt. Ennek a csodájára aztán egész Rátót kivonult. Mindenki látni akarta, hogy kapja meg a magáét az a rossznyelvű falu. Előhozták a tojást. Bizony, szaglott már messziről is. Mikor az orrukat már valamennyien befogták, a bíró levette a talicskáról, s gurítani kezdte a csikótojást. A tojás gurult, gurult, s a domb alján belegurult egy galagonyabokorba. Ott valami kőbe ütközött, s rapityára törött szét. A bokorból pedig ugyanakkor kiugrott egy piciny nyúl, erre aztán egész Rátót adta a hangot, ahogy kinek-kinek torkán kifért: A pici csikó! Ni, né! Fut a pici csikó! Utána, emberek! A sok nép a nyúl után eredt. A dombon csak a bíró maradt. Látva, hogy hasztalan a rohanás, mert a rohanó kis jószágot senki sem éri utol, szomorúan így sóhajtott magában: "Nem megmondtam, hogy a csikó már mozog? Miért is nem ültük türelemmel még egy-két nap azt az istenadta csikótojást?"