– Ezen ugyan ne bánkódj. Elhalmozlak annyi arannyal, amennyit kívánsz, cserébe csak egyet kérek tőled: ígérd meg nekem, hogy tizenkét esztendő múlva nekem adod azt, mi elsőként az utadba kerül hazatérésedkor. A kereskedő elgondolkodott a törpe ajánlatán, és úgy vélte, hogy hazafelé ugyan mi mással találkozhatna először, mint a kutyájával vagy a macskájával. El is feledkezett egy pillanatra a kisfiáról, így hát belegyezett a törpe ajánlatába, és meg is kötötték az egyezséget. Hazaérve azonban kisfia szaladt elébe, s üdvözölte elsőként. Bánkódott is erősen az apa, hogy elkötelezte magát a törpének, ám hamarosan megnyugodott, mert aranynak se híre-se hamva nem volt, hát úgy gondolta, a törpe csak megviccelte őt. Egy hónap múltán a kereskedő felment a padlásra, hogy keressen valamit a lomok között, amit pénzzé tehet. Néhány régi vasdarab után kutatott, ám vas helyett váratlanul egy nagy halom aranyra bukkant. Az arany látványa egészen megrészegítette, annyira megörült, hogy kisfia most sem jutott eszébe. Fogta az aranyat, és ismét kereskedni kezdett, ezúttal pedig még gazdagabb lett, mint amilyen korábban volt. Teltek-múltak az évek, letelt a tizenkét esztendő, és az apa lelkét egyre jobban nyomasztotta a törpének tett ígérete. Gondterheltségét nem tudta palástolni, és fia is észrevette, hogy valami miatt nagyon bánkódik az édesapja. Meg is kérdezte őt, de a kereskedő sokáig nem akart beszélni baljós titkáról, mígnem egy nap, mindent bevallott. A fiú azonban nem esett kétségbe apja szavai hallatán, és elmentek együtt arra a helyre, ahol annak idején a kereskedő a törpével megegyezett. Megálltak egymás mellett, az ifjú pedig a homokba rajzolt maguk köré egy kört, és így várták a törpét. Az nemsokára meg is érkezett, hogy elvegye a jussát, de a körön sehogy sem tudott átlépni. Történt ugyanis, hogy a kereskedő ifjú fia jó barátságot kötött egy tündérrel, aki megmondta neki, mit tegyen a törpe ellen. A tündér azt is elmondta, hogy nagy szerencse vár rá, ha a saját útját követi, ezért a fiúnak esze ágában sem volt elmenni a törpével. Igen ám, de az apa valóban tartozott a fekete törpének, hát valahogy meg kellett egyezniük. A fiú azt találta ki, hogy befekszik egy csónakba, amit az apja a tengerre bocsát, aztán sorsára hagyják őt, majd kiderül, hogy a szerencse mellé szegődik-e, miközben a vízen hánykolódik. Így is történt, de alig távolodott el a kis csónak a parttól, egy nagy hullám felborította, a fiú pedig elmerült a vízben. A törpe úgy érezte, elégtételt kapott, hátat fordított a kereskedőnek, és elment. A fiú apja viszont könnyes szemmel tért haza, miután látta, hogy egyetlen gyermeke odaveszett. Ám a tündér vigyázott ifjú barátjára, nem hagyta, hogy megfulladjon. Kiemelte a csónakot a tengerből, és a fiúval együtt egy ismeretlen föld felé irányította, ahol hamarosan partra vetette a kis ladikot a víz. Amint az ifjú a szárazföldre lépett, egy gyönyörű várat pillantott meg maga előtt. A tündér már beszélt neki a várról korábban, és a fiú tudta, hogy a jószerencse ennek az elhagyott palotának a falain belül vár rá. Átkutatta az egész épületet, míg végül az egyik szobában az ágyon rátalált egy fehér kígyóra, ami összetekeredve feküdt egy párnán. Ez a kígyó egy elvarázsolt hercegnő volt. – Szóval, te vagy az az ifjú, aki eljött engem megszabadítani a varázslattól – szólt a fehér kígyó. – Tizenkét esztendeje várok arra, hogy a tündér, ígéretéhez híven elvezessen hozzám. Most pedig jól figyelj szavaimra. Ma este tizenkét fekete arcú, páncélba öltözött ember fog idejönni. Megkérdik majd tőled, mit keresel itt, de te ne válaszolj, csak szó nélkül hagyd, amit tenni fognak veled. Alaposan megvernek és meggyötörnek majd, de te némád tűrd az ütlegelésüket. Éjfélkor mind el fognak tűnni. Holnap este újra eljön tizenkét férfi, holnapután pedig már huszonnégyen lesznek, és úgy ellátják a bajodat, hogy a lélek is kiszáll belőled. De te akkor se szólj semmit. Éjfélkor elszáll az erejük, és elmennek, én pedig megszabadulok a varázslattól, és eljövök hozzád az élet vizével, hogy életre keltselek. Minden úgy történt, ahogy a kígyó mondta, és a fiú hang nélkül tűrte a bántalmazást. Harmadik napon éjfél után a hercegnő eljött hozzá, megmosta az élet vizével, és a fiú életre kelt. Megölelték-megcsókolták egymást, és hamarosan megtartották az esküvőjüket. A fiút az Arany-hegy királyává koronázták, és végre boldogság költözött a kastélyba. A királyi párnak nemsokára kisfia született, és nagy volt az örömük. Nyolc év telt el, és a király egyre jobban vágyott arra, hogy újra viszontláthassa édesapját. De a királyné ellenezte férje szándékát, mondván, nagy szerencsétlenség éri őket, ha a király elmegy a birodalomból. De a király nem nyugodott, míg rá nem bírta hitvesét, hogy engedje el az útra. A királyné végül beleegyezett, de indulás előtt átadott a férjének egy gyűrűt, ami minden kívánságot képes teljesíteni. Azt viszont férje lelkére kötötte, hogy bármit kívánhat, egyet kivéve: soha ne kérje a gyűrűtől, hogy a királyné ott teremjen az apja házában. A király felhúzta a gyűrűt az ujjára, és azt kérte, vigye abba a városba, ahol édesapja lakik. Ám a kapunál az őrök nem engedték be a furcsán öltözött idegent. A király ezért felment a közeli dombra, ahol egy szegény pásztor lakott. A pásztor kölcsönadott neki egy kopott gúnyát, és miután azt magára öltötte, az őrök már beengedték a városba. Mikor bekopogtatott apja házának ajtaján, hiába mondta el az ajtót nyitó édesapjának, hogy ő a fia, az nem hitte el, hiszen úgy tudta, hogy gyermeke már réges-rég meghalt. A király azonban nem hagyta annyiban a dolgot, és megkérdezte, nincsen-e rajta olyan ismertetőjel, amivel igazolhatná, hogy valóban az ő gyermeke. Az apja elmondta, hogy a fiának volt egy málna alakú anyajegy a karján. Mikor a király megmutatta neki a jegyet, az apja már elhitte, hogy tényleg a fia tért vissza hozzá. A király elmesélt neki mindent az életéről, hogy feleségül vett egy hercegnőt, királlyá koronázták, és van egy hétéves kisfia. De az apja, látva a fia rongyos öltözékét, nem hitte el egy szavát se, és hogy tényleg egy király áll a színe előtt. Erre a fia úgy dühbe gurult, hogy fogta a gyűrűjét, és azt kívánta, felesége és kisfia nyomban teremjenek előtte. A következő pillanatban már ott is álltak apja házában, a királyné szeméből pedig csak úgy potyogtak a könnyek. – Kértelek, hogy ne kívánd, hogy eljöjjünk atyád házába, de megszegted a szavadat, ezért nagy balszerencse ér bennünket. A király próbálta megnyugtatni feleségét, de az csak látszólag enyhült meg, szíve mélyén nem bocsátott meg a férjének. A következő napon sétálni mentek a tengerpartra. A király megmutatta feleségének azt a helyet, ahol annak idején felborult a csónakkal. Leültek a parton egy sziklára, és a király olyan fáradt volt, hogy hamarosan álomba merült. A királyné ekkor lehúzta férje ujjáról a varázserejű gyűrűt, és segítségével kisfiával együtt hazatért. Mire a király felébredt, már csak hűlt helyüket találta. Minthogy a gyűrű sem volt már nála, gyalogosan indult útnak, hogy újra rátaláljon saját királyságára. Remélte, hogy egy nap megtalálja az odavezető utat. Nemsokára egy dombhoz ért, ahol éppen három óriás veszekedett, mert sehogy sem tudták, hogyan osszák fel egymás között atyai örökségüket. Mikor meglátták a szegényes ruhájú királyt, megkérték, hogy segítsen nekik az osztozkodásban. Volt egy kardjuk, amely rögtön levágta az ellenség fejét, ha a gazdája azt parancsolta, egy láthatatlanná tévő köpönyegük, és egy csizma, ami oda vitte tulajdonosát, ahová az kívánta. A király azt mondta, hogy előbb ki kell próbálnia ezeket a csodás tárgyakat, hogy meg tudja becsülni az értéküket. Az óriások átadták neki a kardot, a köpenyt és a csizmát is. A lábbeli egy szempillantás alatt elvitte a királyt az Arany-hegyre, ugyanis az eszes uralkodó ezt kérte tőle, a három óriás meg ott maradt örökség nélkül. Ahogy a király közeledett kastélya felé, vidám dallamokat hallott kiszűrődni, és az emberek körülötte elmondták, hogy a királyné házasodni készül. A király magára öltötte a köpenyt, bement a várba, és leült a királyné mellé a díszes asztalhoz. Senki nem látta őt, de a királyné észrevette, hogy valaki megette az ételt a tányérjáról, és megitta a bort a poharából. Úrrá lett rajta a félelem, ezért visszavonult a szobájába, ahol lefeküdt az ágyába, és sírásban tört ki. A király láthatatlanul követte őt. – Hát senki sem fog megszabadítani a varázslatoktól? – zokogta a királyné. A király ekkor felfedte magát hitvese előtt, és dühödten kifakadt: – Hűtlen vagy és hálátlan! Én voltam az, ki eljött megszabadítani téged, te pedig így hálálod meg? Mikor e szavakat elmondta, kiment az ünneplők közé, és hazaküldte őket, de azok csak nevettek és gúnyolódtak rajta. Megkérte őket, hogy távozzanak békével, ám ahelyett, hogy elmentek volna, kardot rántottak, és rátámadtak. A király ekkor megparancsolta a csodakardnak, hogy vágja le az ellenség fejét. Az árulók feje sorban hullt a porba a lábai előtt, és ő ismét az Arany-hegy királya lett.