Vizsgálatok szerint a minden nap mesét hallgató gyerek az iskolába lépés idejére egy-másfél évvel előzheti meg mesét nem, vagy nem elég rendszeresen hallgató kortársait az anyanyelvi – és ezzel együtt a gondolkodásbeli – fejlődésben. És tegyük ehhez hozzá: a sok mesét hallgató gyerek a későbbiekben feltehetőleg jó – értő és élvező – olvasóvá is lesz.   A szenvedélyes olvasók – akik tehát nemcsak újságokat, használati utasításokat és egyéb szükséges tudnivalókat, hanem regényeket, netán verseket, eposzokat, esetleg drámákat is olvasnak – természetesen élvezik az olvasást. Azért tudják az olvasást élvezni. mert az olvasottakhoz – természetesen anélkül, hogy ezt „észrevennék” – bennük belső kép keletkezik. Aki így olvas, abban testi változások is lezajlanak. Ha például egy jól leírt futásról olvas, a lábikrájában mérhetően több vér gyűlik össze. Ez a fiziológiás elváltozás – amelyet ő persze tudatosan nem érzékel – tovább mélyíti azérzelmi részvételt, a hőssel vagy a szereplőkkel való érzelmi azonosulást, míg viszont a fokozódó érzelmek újabb testi változásokat eredményeznek.   Így tehát az olvasás testi-lelki örömöt okoz, és nagymértékben járul hozzá későbbi életünk során ahhoz, hogy jobban el tudjuk viselni – és netán meg is tudjuk érteni, fel is tudjuk dolgozni – önmagunk, mélységeiben mindig ellentmondásos lényét és környezetünket. Különösen nagy jelentősége lehet az olvasásnak kamaszkorban.   A kamasz „leselkedő” lény, aki be akar pillantani az életbe, az élet rejtélyeibe, mindabba, amit a felnőtt világ – szerelemben, szexben, életben és halálban, igazságban és hazugságban – eddig eltakart előle. Nemcsak a női napozók palánkját fúrja meg a kamasz, hogy leskelődhessen (ma már nincsenek is női napozók), hanem komolyabb és mélyebb értelemben is be akar tekinteni a felnőttek világába. Erre pedig aligha van jobb út ilyenkor, mint a nagy regények – a nagy írók, a nagy írói életművek – olvasása, Dickenstől Mikszáthig, Jókaitól vagy Balzactól Dosztojevszkijig, Tolsztojig, hogy a huszadik század nagyjait, ahonnan az olvasó általában el fog indulni kalandozásaiban, ne is említsem.   Ne vegyük el tehát, hanem adjuk meg a kisgyerekkor belső képteremtési lehetőségét a szabad játék és a mindennapos mesehallgatás biztosításával és a képernyők hatásának visszaszorításával. (Talán igaza volt Hegedüs Gézának, aki azt mondta, hogy tízéves korukig nem hagyná a gyerekeket televíziózni, és akkor biztos benne, hogy olvasóvá lennének.) Az olvasóvá váláshoz persze még arra is szükség van, hogy a gyerek kiskorában olvasó embereket (olvasó szülőket, méghozzá könyvet olvasó szülőket) lásson maga körül. Ahol a szülők könyveket olvasnak (ahol a családnak könyvtára van), ott a kis két-három éves gyerek is gyakorta „olvas”. Hasra fekszik a padlón vagy az ágyán, könyvet húz maga elé és nézegeti benne a képeket, vagy csak úgy lapozgatja. Utánozza a szüleit. Így szokik bele az olvasásba külsődlegesen – a belső igényt pedig a mesehallgatás támasztja fel.   Még az iskolában is sokat tehetünk az olvasásba való bevezetésért, ha sokat mesélünk, mindennap mondunk valamiféle történetet, esetleg folytatólagosat, amelynek további izgalmas fordulatai megnézhetők az osztály könyvespolcán álló könyvben is, és ha nem siettetjük az olvasás megtanulását, de szorgalmasan, kis adagokban, elnyújtottan gyakoroltatjuk az iskola délelőtti óráiban. Láttam már kilenc-tíz-tizenegy éves gyerekeket – akik addig könyvet se vettek a kezükbe – olvasóvá válni egy-egy Rejtő Jenő (P. Howard) jelenet vagy könyvkezdet elmesélése után, ami felcsigázta érdeklődésüket. Napjainkban lehetünk tanúi a hasonlóan zseniális Joanne K. Howling Harry Potter-je sikerének. A könyv gyerekek tízmillióit tette olvasóvá világszerte, akik mindaddig semmit nem olvastak.  Forrás: Vekerdy Tamás: Gyerekek, óvodák, iskolák