A különféle történetek a valóság más-más aspektusát tárták fel, így a különböző életkorú mesehallgatók olyan eseményekkel is megismerkedhettek, amelyeket közvetlenül nem éltek át. A népmesék (és az élet) gazdagságát jelzi egyébként a népmesei műfajcsoportok sokfélesége is: egyes események, élettapasztalatok állatmesékben élnek tovább, mások tündérmesék vagy novellamesék formáját veszik magukra, megint mások legendamesékben, tréfás mesékben, falucsúfolókban vagy hazugságmesékben jutnak kifejeződésre. Ez azt jelenti, hogy a mesék segítségével szinte az élet minden lényeges mozzanatára rátekinthetünk akár külső szemlélőként (állatmesék), akár szenvedő alanyként (tündérmesék), vagy éppen a józan ész megfontolásaival (novellamesék), netán egy isteni rend tagjaként (legendamesék), sőt jót mulatva magunk és mások gyarlóságain (falucsúfolók, tréfás mesék, hazugságmesék).     Ezt a sokféle nézőpontot a gyógyításban is nagyszerűen lehet alkalmazni, ha elfogadtatjuk a „betegekkel”, hogy a népmeséket ne dajkameséknek, hanem olyan segítségnek tekintsék, amelyen keresztül megérthetővé válik a világ, és benne az ember a maga örömeivel, konfliktusaival, kétségeivel és a boldogság iránti vágyával. További lehetőséget jelent, ha a különböző népek meséit összevetjük egymással, ugyanis minden nép egy kicsit másképp néz ugyanarra a problémára. Előfordulhat, hogy egy magyar népmesében felbukkanó életproblémára valamely skandináv mesében találunk megoldást, és fordítva. A mesék gazdagságát a változatokban való továbbélésük is jelzi, tulajdonképpen elmondhatjuk, hogy a mesemotívumok száma végtelen. Ez a tény már önmagában is nagy horderejű a meseterápiában.   Amellett, hogy a befogadó eldöntheti, számára a mese kitalált történet lesz-e, melynek a valósághoz semmi köze, vagy igazság, amelyhez több szálon is kapcsolódhat, annak is el kell dőlnie, hogy kivel azonosítja magát a szereplők vagy éppen a tárgyak, természeti alakzatok közül. Ebben az azonosulásban nem az a fontos, hogy a kiválasztott személy jó vagy rossz, hanem az: bajban van-e vagy sem. És ha bajban van, vajon arra vár-e, hogy megszabadítsa valaki ettől a bajtól, vagy érez magában annyi erőt, hogy végigjárja az önfelszabadítás útját?    Az is sokat elárul a páciensről, ha azzal a hőssel azonosul, aki a segítő, megmentő funkciókat látja el a mesében, sőt az is árulkodó, ha valaki az egymást morzsoló kősziklákban, a láthatatlanná tévő köpönyegben, netán az égig érő fában, egy nádszálban vagy tölgyfaágban ismer magára.   A mese hőse tudja, hogy a boldogság csak személyes erőfeszítés révén érhető el, s azt is, hogy senki nem fogja helyette megoldani a problémákat. Segítőre akadhat - s rendszerint akad is -, de ezek a segítők általában csak útba igazítják vagy megerősítik őt abban, hogy jó úton jár, esetleg varázseszközzel ajándékozzák meg. A mesékben egyetlen univerzális segítő akad: a táltos paripa. Ez a mesemotívum már önmagában is rendkívül fontos, hiszen életünkben döntő jelentősége van annak, hogy miként választunk lovat magunknak. A ló az, akire fel lehet ülni, aki távolságokat tud megtenni velünk, s akivel el lehet jutni egyik pontról a másikra. Épp ezért nem mindegy, hogy saját istállónkba bekukkantva, melyik lovat választjuk ki, s a kiválasztott lényt mivel etetjük meg.   Nem véletlen, hogy az a két idősebb testvér, akik az arany-, illetve az ezüstszőrű paripára pattannak rá, már az első akadálynál elbuknak, s lógó orral, dolguk végezetlenül kullognak vissza atyjukhoz. (Természetesen a két idősebb királyfi is mi magunk vagyunk, méghozzá egy korábbi fejlődési fokon, amikor még rosszul választottunk.)   Ellenben a legkisebb királyfi, aki az istállóban nem talál megfelelő lovat, a szemétdombon néz körül, s meg is találja azt a gebét, aki a trágyában félig elmerülve alig él. A királyfi nem átallja kiásni onnan, mi több, a határig a saját hátán cipeli. Amikor ez a bizonyos határ átlépetik, a gebe megrázza magát, és hatlábú táltossá változva égő parazsat kér eledül. Nos, ez a komlex mesemotívum egyrészt arról szól, amit Jung egyszerűen így fogalmaz meg: „Az ember bizony csak abban képes kiteljesedést és megelégedést találni, amije még nincsen, mint ahogyan nem lehet jóllakatni azzal, amiből szükségén felül birtokol”.   Másrészt egyértelmű mesei üzenetnek látszik az, hogy az előttünk lévő akadályok legyőzéséhez nem a jól ismert, fényesre csiszolt, egyszer már jól bevált és üdvözítő technikák (arany- és ezüstszőrű paripák) vezetnek, hanem az ismeretlen, elhanyagolt képességeink felélesztése, annak a tudásnak az aktivizálása, mely nem feltétlenül a racionalitás mentén ragadható meg. A mesék általában a nem-intellektuális utakat erősítik bennünk, s a mai kor emberének erre az erősítésre egyre nagyobb szüksége van, hogy ne veszítse el végképp ember voltának utolsó morzsáit is.   A csodás motívumok is azért vannak a mesékben, hogy ezeket az utakat erősítsék. A mese mágikus elemei a szabadság szellemi dimenziói felé tárják szélesre kapukat. Az, hogy valaki a mesében mágikus képességekkel rendelkezik, nem azt jelenti, hogy a fekete vagy a fehér mágia beavatottja, hanem azt, hogy képes felszabadulni az anyagi világ kötöttségei alól, és olyan szellemi áttörést végrehajtani, amelyben minden megtörténhet. Akár még az is, hogy alakot vált, vagy varázslatra bír egy vesszőt. Ne feledjük: a tökéletesen végrehajtott tetteknek valóban mágikus erejük van!