Szegény törpesárkány bánatában bujdosásnak adta a fejét. Hátára vette sárkánybatyuját, és útnak indult. Beleunt a folytonos tüsszögésbe, ugrabugrálásba. Nem akart többé szomorkodni, az ide-oda ugrálásról nem is beszélve. Ment, mendegélt, három éjjel, három nap gyalogolt lógó orral, farkával hosszú csíkot húzva maga után. Nagyokat sóhajtott, és bánatában nem tudta abbahagyni a tüsszögést. Sóhajtott és tüsszögött, tüsszögött és sóhajtott. Röpködtek a hapcik. Egy hapci erre, egy hapci arra. Kapukki Pukka, az erdei manó, egy fiatal nyárfa tövében épp margaréta-ebédjét fogyasztotta. Furcsa, erőtlen prüszkölés ütötte meg a fülét. Alig hitt a szemének. Egy pöttöm hapcizó sárkányt látott, szilva nagyságú batyuval a hátán. – Szerbusz, picike! – kiáltott utána Pukka. – Szerbusz, hapci, ne szólj hozzám, hapci! – morogta az apró sárkány. – Csak barátságos akartam lenni – mondta Pukka, és a sárkány elé állt. – Hová-hová ilyen sebesen? – Arra, hapci, haapci, haapciiii – tüsszögte a törpesárkány. – Náthás vagy? Megfáztál? – érdeklődött Pukka kedvesen. – Nem, hapci, bánatomban tüsszögök, haaaaapciiiii – pityeredett el a sárkányfi. – Bánatodban? De hát egy ilyen helyes égszínkék kis sárkánynak mi oka volna búslakodni? – simogatta meg Pukka a kis szomorkodót. – Pici vagyok, hapci, és ezért, ha mérgelődöm, vagy ha szomorú vagyok, akkor meg tüsszögök. Legalább tüzet tudnék fújni, hapci, de semmi, hapci, haapcii – ült le szemeit törölgetve a törpesárkány. – Én Pukka vagyok, a manók közt talán a legkisebb, és ezért cseppet sem mérgelődöm. Mindenhová beférek, fürgén szaladok, és sokan épp azért szeretnek, mert kicsi vagyok. – Én Franci vagyok, a törpesárkány, hapci, és épp most szomorúságomban világgá akarok menni. Elbujdosok a nagyvilágba, hapci. Milyen sárkány az, hapci, aki még tüzet sem tud fújni, hapci, csak tüsszög, haaaaapci? Senkinek nem kellek. – Figyelj, Hapci Franci, maradj itt velem! Miért is kéne neked tüzet fújni? Hogy mindent felperzselj? A nagy sárkányoktól mindenki fél. Azt szeretnéd, hogy féljenek tőled? – győzködte Pukka Francit. – Azt nem. Azt nem szeretném! – mosolyodott el Franci. – Tudod mit, majd együtt vigyázunk az erdőre, a rétre. Ha úgy megszoktad a tüsszögést, igazán hasznunkra lehetne. Például letüsszöghetnéd a port a gombákról, mohákról, az apró növényekről – bátorította Pukka a kis sárkányt. – Tényleg befogadnál engem? És nem lennék útban senkinek? – csodálkozott a törpesárkány. – Senkinek! – bólogatott Pukka. Franci letette batyuját, és körülnézett. – Milyen gyönyörű itt! – örült magában, és már nem akarta folytatni a világgá menést. Azóta Pukkánál lakik a százegy éves tölgy odvában. Együtt óvják az erdőt, rétet, és már nem bánkódik azért, mert nem nőtt nagyobbra. A tűzokádás pedig már eszébe sem jut. Vannak annál sokkal fontosabb dolgok egy törpesárkány életében.