Nem aludtam valami jól. Nyomta a hasamat az a rengeteg túró. És furcsákat álmodtam. Hatalmas sütemények jöttek szembe, és mind be akartak kapni. Úgyhogy jobbnak láttam, ha gyorsan felébredek. Akkor láttam meg hirtelen azt a fura dolgot, ahogy ott fészkelődött a takaró ráncai között. Először kiabálni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Csak ültem és bámultam azt a valamit. Aztán szinte a plafonig ugrottam ijedtemben, mert egyszer csak rám kacsintott, és azt mondta: – Na, itt vagyok végre! – Álom vagy? – kérdeztem, mert semmi más jó kérdés nem jutott eszembe. − Nem – mondta az a fura lény, és nagyon szemrehányóan né­zett rám. – Én vagyok a NEM, a benned raboskodó, szupertitkos csodafegyver. – Szupertitkos? Raboskodó? Mi ez az egész? – csodálkoztam. – Kijöttem szívni egy kis friss levegőt. Mert ha rajtad múlna, ítéletnapig ülhetnék valamelyik rejtett zugban, ugye? – A lény ásí­tott, nyújtózkodott, de továbbra is elég csúnyán nézett rám. Mintha valami rosszat tettem volna vele. – De... hogy jöttél ki? – kérdeztem. – Kihasználtam, hogy álmodban beszélsz, és nagy nehezen kicsúsztam a szádon. – És... mit mondtam álmomban? – Ja, értem mire gondolsz! Álmodban azt mondtad, hogy „jaj, nem kell a túrós süti, böeee, utálom!” Amikor a nemet mondtad, akkor csúsztam ki a szádon. Nagy nehezen. Ezután a NEM nevű lény sétálgatni kezdett az ágyamon, fel és alá. Otthon érezte magát. – Végre kiszabadultam a fogságból – viháncolta. – Ki tartott fogva? – kérdeztem óvatosan. A NEM nagyon csúnyán nézett rám. – Még kérdezed? Kezdtem eléggé rosszul érezni magamat. – Hát... én azt hittem... illetve... hát, nagyon rossz lenne, ha tudod, valaki megharagudna, mert olyasmit mondok... hogy... izé... – Azt, hogy NEM? – üvöltötte a NEM olyan hangosan, hogy a takaró alá bújtam ijedtemben. – Jaj, mindjárt felébrednek anyuék! Most mit csináljak? A NEM rám sem hederített. Felfedezőútra indult a szobában, székekre mászott, szekrénypolcokon ugrált végig, és rá­adásul hangosan énekelt: – Nem, nemnem nemem nenenenenen mmmmmm. Egyre idegesebb lettem. – Ne már! – csak ennyit tudtam suttogni. – Na, kezd alakulni – mondta a NEM, és visszamászott az ágyra. – Mondd még egyszer! – Nem mondom! – Most már egészen dühös voltam. – Ez az, nagyon jó! – dicsért meg a NEM. – Mi van? A NEM pedig folytatta a szónoklatát. – Jó, de még nem elég! Ez egy cincogó nem volt. A cincogó nem nem valami nagy dolog, még egy egér is tud ilyet – mondta cincogó hangon, és apró egérbajszot rezegtetett, amit addig észre sem vettem. – Miért, van másféle nem is? – kérdeztem, de aztán meg is bántam. – Persze! Itt van például a kő kövön nem marad nem − mondta a lény, és elüvöltötte magát: − Neeeeem! A fejemre húztam a takarót. – Vagy mit szólsz a lerepül a hajad nemhez? – és már sivította is: − Nehehehe-he-hem! Szörnyű volt, és ré­mes is, de azért kikukucskáltam a takaró alól. A NEM haja hirtelen hosszú lett és lobogott, mintha vad erejű orkán cibálná. Ezen muszáj volt egy kicsit nevetni. – Van még másféle is? – kérdeztem. – Naná! – A NEM most lebiggyesztette a száját, hosszú szempillákat növesztett, és azokkal pislogott bánatosan: − Ez például a nagyon sajnálom, de nem. Aztán meg kedves, bocsánatkérő mosollyal nézett rám. – Ez is hasonlít kicsit az előbbire: Köszönöm, nem. – Ilyet mikor mondunk például? – kérdeztem. Az az igazság, hogy kezdett érdekelni ez a kis földönkívüli. – Hát, például ha rád akarnak tukmálni egy túrós süteményt, pedig te nem is szereted. Ezt azért kár volt mondania. – Néha azért szeretem – dünnyögtem. – Haha – ennyit mondott, megvetően. Aztán kisvártatva eltűnt, majd hirtelen tigris módjára előugrott a ceruzatartó mögül: – Ez itt a csak azért sem! Nagyobb szabású veszekedések esetén használjuk.     Kicsit tényleg hasonlított az állatkerti tigrisre. Legalábbis úgy láttam, mintha zöldes fények villogtak volna a szemében. Félelmetes volt. Aztán egy szempillantás alatt újra átváltozott, kerekebb lett, és mintha sódarabok is pöttyözték volna. Így szólt: – Amit most látsz, az a kerek perec nem. Ezt akkor mondhatnád, ha gyorsan le akarnál zárni egy vitát. De mivel fogságban tartasz, ezért sosem tudod meg, milyen ilyet mondani. – A NEM sóhajtozott, és szenvedő arccal csóválta a fejét. Elég rosszul éreztem magam. Azt se tudtam, hova nézzek. A szemébe például semmiképpen nem akartam. Közben a NEM visszanyerte eredeti alakját. Nekem meg eszembe jutott valami. Furcsa ötlet volt, az igaz. – Izé... mit gondolsz... kipróbálhatnám valamelyiket? – kérdeztem. És közben egy kicsit szégyelltem magam. – Ó, még ezerféle van, de próbálj csak ki egyet, lássuk, képes vagy-e rá... − A NEM kétkedve nézett rám. Azt hiszem, egyáltalán nem bízott benne, hogy meg tudom csinálni. Nagy levegőt vettem, és még a szememet is behunytam. Olyan különös volt ez az egész, mégis úgy döntöttem, éjszaka ide vagy oda, most egy lerepül a hajad nemet fogok mondani. Mert az tetszett eddig a legjobban.

VSSZA A PROBLÉMAORIENTÁLT KÖNYVHÖZ>>