Pompor Zoltán   Bob Hartman hivatásos mesélő, rengeteg mesét ismer, ezekből gyűjtött össze egy csokorra valót a világ minden tájáról, és meséli őket újra. A meséket végigolvasva megállapíthatjuk: még az oly sokszor hallott történetek is lebilincselnek bennünket, mert a mesélő tényleg mesél, hozzátesz az eredetihez, színezi a szereplők karakterét, akik ettől életre kelnek. Az előszóban a mesélő meseválogatási módszerébe is beavatja az olvasót: olyan meséket gyűjtött egybe, amelyekben kedvesség, szellemesség és bölcsesség található. Szelíd mesék ezek, ritka a véres jelenet (a könyv egyetlen sárkányos meséjében a hős úgy végez a sárkánnyal, hogy a bika szarvát a lábába szúrja, amitől a sárkány holtan terül el), a hősöket inkább eszük és jó szívük vezeti győzelemre, mintsem erős karjuk és kardjuk. Kevés tündérmese található a kötetben (a tündérmesék általában hosszabb terjedelműek is, talán ezért is maradhattak ki), annál több viszont az állatmese és a tréfás mese – ezeket a történeteket tartotta alkalmasnak a mesélő arra, hogy velük a gyerekeket szórakoztassa, ugyanakkor bölcs tanácsokkal is ellássa az esti mesélés idején. Bob Hartman mesélő társakat keres, nem elég, ha felolvassuk ezeket a meséket, arra bátorít, hogy ismerjük meg a történetet és – akár a saját szavainkkal – meséljük újra azokat. A rövid mesék könnyen megjegyezhető fordulatokkal megfelelőek ehhez a módszerhez, néhány olvasás után már egy kisgyermek is tudja a mese menetét, így aztán őt is bele lehet vonni a mesélésbe. Rövid, pedagógiai célzatú függelék is olvasható a könyv végén: hogyan lehet még élvezetesebbé, interaktívabbá tenni a mesélést gyermekcsoportokban? Mi szükség van arra, hogy a hallgatóság ahelyett, hogy szájtátva hallgatná a történetet, aktívan részt vegyen a mesélésben? Talán nem bízik a mesemondó a mese erejében? „A mesélés sohasem egyirányú kommunikáció. Mesterszinten párbeszéddé alakul, a mesélő és a hallgató(ság) közötti eseménnyé. Ezt a folyamatot egy nagyobb csoportban úgy segíthetjük elő, hogy a közönségnek különböző lehetőségeket adunk a részvételre” – érvel Hartman. Számomra mindenesetre kicsit sablonosnak tűnnek a mesékhez kapcsolt játéklehetőségek (hangadás, hangutánzás, mimetikus játék, dramatizálás), ugyanakkor tény, hogy ezeknek révén még jobban bevonódnak a gyerekek a mesébe.   szilvamagolvas.blogspot A mesekönyvben negyven történetet olvashatunk a világ, különböző tájairól. Néhány országot említek csak, Afrika, Java, Brazília, Japán, Észak-Amerika, Franciaország……..és még sorolhatnám. Van néhány olyan alapvető szempont - fontos hozzá tennem, hogy csak szerény véleményem szerint - amit lényegesnek tartok egy jó mesekönyvnél. A legfontosabb, hogy a kiszemelt mesekönyv értékes tartalommal bírjon. A történet foglalkozzon az élet nagy problémáival, persze szimbolikus értelemben. A mese ne legyen túl hosszú, melynek felolvasását a szülő egy fárasztó nap után inkább mellőzné, de ne legyen túl rövid sem, hogy a gyermek is élvezhesse az esti mesélés meghitt hangulatát és a szülővel való együttlétet. A mesekönyv illusztrációja felkeltse a gyermek figyelmét, kifejező legyen és lehetőleg a mese legfontosabb mozzanatait örökítse meg. Véleményem szerint az Esti mesélő könyv az itt felsorolt szempontok mindegyikének megfelel. A könyvben található összes történet nagyon tanulságos és mindegyik mesében megtalálható az erkölcsi igazság, mindez olyan formában, hogy a gyerekek számára érthető legyen. Többségében állatos meséket tartalmaz a könyv, de olvashatunk még benne egy sárkányról és királykisasszonyokról is.:) Biztos vagyok benne, hogy mindenki fog találkozni a történetek között jó pár, számára már ismert mesével, de szerintem mindez mégsem okoz csalódást, mert a különböző kultúráktól függően, más és más feldolgozásban olvashatjuk mindegyiket.   A mesék hossza pont megfelelő egy esti mesére és a rajzok……. hát azok hihetetlenül szépek. A borítón szereplő halacskás kép – ami a könyvben található összes képpel együtt Kállai Nagy Krisztina munkáját dicséri – egyszerűen varázslatos.   A történetek közül, A kislány, aki a csillagokkal játszott mesénél található meg, ami egyben a legbájosabb mese volt az összes közül. Úgy gondoltam, hogy a csemetéim még biztosan nehezen értik meg, hogy egy kislány hogy mehet először a madarak szárnyán, majd a felhők segítségével egészen a csillagokig, hogy azokkal játszhasson. De aztán csak pislogtam, amikor másnap mesélve mutogatták a történetet. És én még azt hittem………pedig olyan fantáziájuk van a gyerekeknek, hogy kenterbe verik a felnőttekét.   A könyv érdekessége, hogy a végén található egy „ötlettár”, amely segít a felnőtteknek abban, hogy bevonják a gyerekeket is a mesélésbe. Néhány történetnél én is használtam. Annyira egyszerűek és kézenfekvőek, hogy folyamatosan kapkodtam a homlokomhoz, hogy ez nekem eddig miért is nem jutott az eszembe? Végezetül pedig azzal a mondattal szeretném zárni ezt a bejegyzést, ami a mesekönyv borítóján olvasható.   "Ne csak felolvass, mesélj!"