Az első reggel Lea nagy izgalommal készülődött az iskolába. Jó korán felébredt, és amióta kibújt az ágyból, be sem állt a szája, egyfolytában csicsergett. Azon tanakodott, hogy melyik szoknyáját vegye fel, hogy Dorci vagy Maja mellé üljön a padba, és hogy a napközi előtt vagy után menjenek-e érte a szülei az iskolába. Úgy készülődött, mintha nyaralni indult volna! Előző este annyi mindent bepakolt az iskolatáskájába, hogy a sok hóbelevanctól alig tudta bekapcsolni a táska csatjait. Mert nemcsak az iskolás holmikat rakta el: a tolltartót, a füzetet, az olvasókönyvet és a munkafüzetet, hanem a kedvenc játékait is.
– Lea, a babára nem lesz szükség az iskolában – magyarázta az anyukája –, és a nyuszicsaládra sem.
– De ha nem lesznek játékok – aggodalmaskodott Lea –, akkor mit csinálok egész nap?
– Tanulsz – felelte unottan Kolos, a nagytestvére, aki már régóta iskolás. És amikor meglátta Lea táskájában az alvós cimboráját, még hozzátette: – Vagy alszol. Én is azt szoktam az énekórán meg a rajzon.
– Az órákon odafigyelsz, a szünetekben pedig futkározol vagy játszol majd az iskolai játékokkal – mondta Lea anyukája. – Tudod, hogy az óvodába sem lehetett az otthoni játékokat bevinni! – Aztán megpróbálta kiimádkozni az iskolatáskából a babát, a nyuszicsaládot, az alvós lovacskát és a gyöngyfűző készletet, de hiába, Lea nem engedett. Egész este a dugig pakolt táskával a hátán flangált fel-alá a lakásban. Másnap még a villamoson sem vette le a hátáról, hadd lássa mindenki, hogy ő már iskolás. Pedig nagyon húzta már a vállát!
Mire Lea, Kolos és anya megérkeztek az iskolába, Ákos, Zsófi és Dani már ott voltak. És persze még sok kisgyerek, akiket Lea egyáltalán nem ismert. A tanító néni az anyukákkal beszélgetett, így hát Leáék is odamentek hozzá. A tanító néni sorban minden kérdésre válaszolt, megmutatta a szekrényeket, ahova le lehet pakolni a sok-sok holmit, amit hoztak magukkal: a tornazsákot, a váltóruhát, a váltócipőt. Lea az anyukája kezét fogva mindent figyelmesen végighallgatott, de legszívesebben már továbbállt volna megnézni, mi újság az osztályteremben. Egyszer csak odaszaladt hozzá egy szőke copfos kislány.
– Leszel a padtársam? – kérdezte Leától vidáman.
Lea úgy meglepődött a váratlan kérdéstől, hogy hirtelen nem is tudta, mit feleljen. De a kislány már meg is fogta a kezét, és az osztályterem közepére, a padjához vezette.
– Amúgy Eszti vagyok, és ez lesz az én helyem – mutatott az egyik székre. – Az meg a tiéd. Jó?
És mivel Lea bólintott, hogy jó, Eszti örömében a nyakába ugrott.
– Akkor te leszel a legjobb barátnőm! – ujjongott, azzal helyet csinált Leának.
Lea a szeme sarkából látta, hogy Maja és Dorci is megérkezett, de most nem törődött velük. Becipelte az iskolatáskáját az osztályterembe, hogy legújabb barátnőjével szépen mindent kipakolásszanak. A füzeteket meg a könyvet a padba tette, a tolltartót a pad tetejére, pont úgy, ahogy Eszti is csinálta, a babát pedig az ölébe. Eszti megcsodálta Lea babáját, megsimogatta az alvós lovacskáját, megszámolta a nyuszicsalád tagjait, és kiválogatta a legcsillogósabb gyöngyeit. De mivel Eszti is azt mondta, hogy a játékok nem iskolába valók, visszapakolászták őket az iskolatáskába.
– Majd a szünetben fűzünk neked nyakláncot! – ígérte Lea. – Ha akarod, haza is viheted! – Azzal visszacsukta a táska tetejét, és felakasztotta a pad fogantyújára.
Aztán csak ücsörögtek, lóbálták a lábukat a magas székekről, megnézegették egymás tolltartójában a sok színes ceruzát, a hegyezőt és a radírt.
– Te tudsz már írni? – kérdezte Lea. – Mert én a nevemet már le tudom!
– Á – legyintett Eszti –, persze! Én olvasni is tudok!
– Hogy-hogy? – ámuldozott Lea. – Te jártál már iskolába?
– Dehogyis! – nevetett Eszti. – Csak úgy megtanultam, amikor még ovis voltam.
Lea csodálta Eszti tudományát. Náluk az óvodában senki sem tudott olvasni, csak az óvó néni. Még Györgyi és Zsófi sem, pedig ők mindig iskolásat játszottak. És Peti egy kicsit, de csak a paradicsomlevesben a betűtésztákat. Lea örült, hogy Eszti ennyi mindent tud, mert arra gondolt, majd a szünetben megkéri, hogy a gyöngyfűzés helyett inkább tanítsa meg őt is olvasni, és akkor elkápráztatják vele az egész osztályt, sőt még a tanító nénit is! Biztos rögtön kapnak egy-egy piros csillagot, amiért olyan ügyesek mind a ketten! Aztán megbeszélték, hol van a pad fele, nehogy átpakoljanak egymás területére, majd épp ki akartak szaladni a folyosóra elköszönni az anyukájuktól, és elmesélni a tanító néninek, hogy ők ketten legjobb barátnők lettek, amikor betoppant a terembe Peti.
Peti egyedül volt, mert már az iskolakapuban elköszönt az apukájától.
– Nem kell engem kísérgetni – legyintett –, nem vagyok én kisfiú! – Ám amikor felszaladt a lépcsőn és az osztályteremhez érkezett, egyetlen ismerős arcot sem látott. Ráadásul mindenki sokkal nagyobb volt, mint ő, fogócskáztak, nevetgéltek, a padok tetején üldögéltek. Peti meg csak álldogált tétován az ajtóban, és nem tudta, hova keveredett. Már bánta, hogy elküldte az apukáját! Mihez kezdjen most egyedül? Csak bámult zavartan, egyik lábáról a másikra állva, amikor odalépett hozzá egy nagylány:
– Eltévedtél? – mosolygott Petire. – Ez itt a nyolcadik osztály – mutatott a zsibongó társaságra –, az első osztály a folyosó másik végén van. Biztosan rossz irányba fordultál a lépcső tetején!
Petibe belefagyott a szó. Nem válaszolt semmit, csak nézett nagy szemekkel a nagylányra, aztán mintha puskából lőtték volna ki, elszaladt. Keresztülvágtázott sok ismeretlen gyereken, beszélgető, búcsúzkodó anyukán-apukán, és amikor végre elérte az első osztályt, berontott a terembe. A legelső, akibe belebotlott, Lea volt. Villámgyorsan lehuppant a mellette lévő székre, mit sem törődve azzal, hogy egy másik lány már ül rajta.
– Na! – kiáltott rá Eszti. – Ez az én helyem, te nem itt ülsz!
Peti azonban nem tágított. Csak trónolt tovább a szék szélén, félig lelógó fenékkel, mintha gyökeret eresztett volna a lába. Aztán amikor Lea is, Eszti is egyre hangosabban óbégatott, Peti, mintha az élete múlna rajta, teljes erejéből elkezdte letolni az idegen kislányt a helyéről. De Eszti sem hagyta magát! A padba kapaszkodva úgy lökte, nyomta, taszította a kisfiút, ahogy csak bírta! Lea nem is értette, mi folyik itt, hiszen Petinek nem is ő a legjobb barátja, hanem Dani meg Ákos! Mire belépett a terembe a tanító néni, Eszti és Peti már majdnem össze is verekedtek.
– Hát ti min kakaskodtok? – bámult a méregtől kipirult gyerekekre.
– Ez a fiú ki akar tolni a helyemről! – rikácsolta Eszti.
– Mert én ülök Lea mellett! – kiáltotta Peti elfúló hangon. Még a szemébe is könny szökött.
Lea az óvodában alig látta Petit sírni. Ott mindig olyan nagyfiúsan viselkedett! El sem tudta képzelni, mi lelte! Így hát, amikor a tanító néni megkérdezte Petitől, kereshet-e neki egy másik jó helyet egy másik kedves padtárs mellett, és Peti potyogó könnyekkel a fejét rázta, Leának megesett rajta a szíve, és azt mondta, maradhat. Peti lassan megnyugodott. Felállt, hogy kiengedje Esztit a padból, aztán bevackolta magát Lea mellé. Eszti morgolódott még egy darabig, de amikor Lea elé költözhetett egy másik kislánnyal, szent lett a béke köztük. Miután átpakolta a dolgait az új padjára, hátrafordult Leához. Azt azért mind a ketten leszögezték, hogy attól még, mert végül nem lettek padtársak, örökké a legjobb barátnők maradnak!
VISSZA AZ ÓVODAI ÉLETHEZ>>
|