A sorsfordító karácsony ...Egyre keményebbnek éreztem a hideget, kívül és belül egyaránt. Aztán egyik nap különös dolog történt. Hirtelen melegséget éreztem a törzsemen, egy apró helyen. Olyan aprón, mint egy kismadár. Vagy inkább, mint egy kislány tenyere. Ő jött el hozzám aznap este, ismertem fel a szokásos bizsergető érzést. Vajon mit akarhat még tőlem? – Szervusz! – köszöntött ugyanúgy, mint azon a tavaszi reggelen. Olyan távolinak tűnt, mintha egy másik életben történt volna. – Tudod, hogy ma van karácsony? Bosszantó egy kérdés volt. Honnan tudhatná egy fa, mi az a karácsony. Miért jön már ő is ezzel? – Ez az ünnep a szeretetről szól – folytatta, mintha egy picit is érdekelt volna. – Jézus születésére emlékezünk. Ilyenkor fenyőfát állítanak az emberek. No, ez már felpiszkált bennem valamit. Szép kis ünnep, gondoltam. – De ne aggódj, mi mindig műfenyőt díszítünk karácsony éjjelére – fűzte hozzá, mintha észrevette volna nemtetszésemet. Pedig ugyanazt a fapofát vágtam, mint mindig. – Ajándékokkal lepjük meg azokat, akiket szeretünk – beszélt tovább, lehelete megmaradt a fagyos éjszakában. – Én is sok csomagot találtam a karácsonyfánk alatt, de még csak az egyiket bontottam ki. Ekkor elővett egy dobozt. – El akartam hozni neked – mondta ünnepélyesen, és levette a doboz fedelét. – Ezt mi kaptuk. Mondhatjuk azt is, hogy ez a mi közös ajándékunk. Kivette, amit a dobozba csomagoltak, és magasra nyújtotta. – Látod, milyen gyönyörű? Valóban gyönyörű volt. Egy aprócska fa művészien kidolgozott ágacskákkal, levelekkel. Még egy gumót is felismertem a törzsén épp ott, ahol az enyémet sejtettem. Aztán eszembe jutottak a nyári rajzok, amelyeket rólam készítettek, és rájöttem, hogy magamat látom abban a fácskában. – Bizony, ez te vagy – erősített meg ebben Olívia. – És nem csak azért, mert rólad mintázta a nagyapám. Abból az ágból faragta a kis fát, amelyik egy hete törött le rólad, a nagy jeges eső idején. Döbbenten hallgattam. Abban a pillanatban minden „fásultság” lehullott rólam. Egy új fa született az elveszett ágamból? Az nem lehet, hiszen elvitte az a zöld ruhás. – Pista bácsi felhívta apukámat, amikor megtalálta az ágat. Gondolta, biztosan örülnék neki, ha nem a tűzben végezné – adta meg a magyarázatot a kislány. – Apa elment érte, aztán elvitte a nagyapámnak az egyik rajzommal együtt. Így készült el a legszebb karácsonyi ajándék, amit csak el tudok képzelni – fejezte be azzal a mosollyal az arcán, amit úgy szerettem. Bár egyre sűrűbben hullt a hó, én már nem éreztem a hideget. Ez a varázslatos karácsony engem is átmelegített. Néztem a kis fát a Barátom tenyerében, és biztosan tudtam, most már folytathatom a téli álmomat. – És tudod, mi a legcsodálatosabb ebben az ajándékban? – fokozta az örömömet Olívia. – Odateszem ezt a szobrot az éjjeliszekrényemre. Így ezentúl mindig velem leszel. Ha tudnék beszélni, csak annyit mondtam volna: ahogyan te is velem…   Tavaszváró Szóval, ahogy már említettem, tavasz volt, amikor megismertem Olíviát. A kislányt, akit érdekelt, vajon éreznek-e a fák. Én éppen nagyon éreztem. Bimbóim még nem bomlottak ki, lázas izgalommal készültem a nagy napra. A tulipánfák, a vadszilvák és az aranyvessző azonban már teljes pompájában köszöntötte az áprilist. A jácintok, nárciszok és a tulipánok is mindent bevetettek, hogy magukra vonják a méhek figyelmét, ment a szokásos vetélkedés, a sárga vagy a piros szirom a menőbb idén tavasszal. A pezsgő, élettel teli levegő, a csiklandozó napfény ellenére én nem voltam túl vidám aznap. Megtámadták szép új leveleim a csipkéspoloskák, azon bosszankodtam épp, amikor újra megéreztem a kislány apró tenyerét a törzsemen. – Szervusz! Olívia vagyok, most költöztünk ide – súgta, ezúttal már mindkét kezét hámladozó kérgemre simítva. – Ide járok óvodába a park mellé, a Pillangó csoportba, és sajnos még egy barátom sincs – mesélte, egy rügyecskényi szomorúsággal a hangjában. Aztán egyszer csak – mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne – nekem szegezte a kérdést: – Leszel a barátom? Én csak álltam ott megilletődötten – persze mi mást is csinálhatna egy majd’ húszméteres fa? –, egy levelem sem mozdult a szélcsendes időben. Azon gondolkodtam, hogyan adhatnám a tudtára: semmi sem szerezne nagyobb örömöt, mint ha a barátja lehetnék. Még sosem beszéltem gyökértelennel, fogalmam sem volt, lehetséges-e egyáltalán. Neki viszont, úgy tűnt, nem voltak kétségei. – Köszönöm – suttogta széles vigyorral az arcán, majd se szó, se beszéd, faképnél hagyott. (Velem ez egyébként is gyakran megesik.) Átrohant a sétány másik oldalára egy zöld ruhás férfihoz, akivel hosszan beszélgettek. Együtt sétáltak vissza hozzám: a Barátom és az Idegen... VISSZA A KISISKOLÁS OLDALRA>>