Beléptek a kapun, és ámultak és bámultak! Betűország csupa betű volt. Nagy H betűk voltak a házak. Az utcán k betűkhöz hasonlító kutyák szaladgáltak. A levegőben m betűhöz hasonlító madarak röpködtek. Az egyik kutya odajött és csodálkozva vakkantott.
– Nini! Egy kis c!
– Én nagy C vagyok, te buta! – nyávogott Cillancs. – A név mindig nagybetűvel kezdődik!
Egyszer csak megláttak egy fura figurát. Az egyik kezében fejsze, a másik kezében fűrész. A hóna alatt meg egy facsemete. Megállt, egy lyukba beleállította a facsemetét, majd a fejszével kivágta, s a fűrésszel feldarabolta. Az egészet egy szép kis halomba rakta. Majd ráírta: Farakás.
Panka megvárta, míg befejezi a munkát, és megszólította.
– Kérem, hol találunk egy kis tejecskét?
A figura mérgesen szólt.
– Nem látsz a szemedtől?! Én Favágó Ferkó vagyok. Nem tudom, hol a T. Senki sem tudja! Nincs se T, se t; nincs tejecske! – Majd barátságosabban folytatta.
– Látom, idegenek vagytok, ezért adok egy jó tanácsot: vigyázzatok a betűkre! Itt most nagy kavarodás van. Tegnap vihar volt, és mindent összekevert. Én is magammal cipelem a fát, ha fát akarok vágni.
Intett a fejével, és elmasírozott.
Panka vigasztalta Cillancsot.
– Megkeressük a t betűt, és lesz majd tejecske!
Továbbmentek, s ahogy mentek, ahogy mendegéltek, Panka megbotlott valamiben. Lehajolt, fölvette, egy ó betű volt.
– Nahát! – gondolta. – Ez meg biztosan elgurult. Vagy valaki karikázott vele. Zsebre teszem.
Egy nagy R betű kergetett egy csomó kisbetűt.
– Álljatok meg! Várjatok meg! – kiabált. – Nekem kell elöl mennem! Enyém az első hely! Velem kezdődik a mondat!
Panka megállította a kisbetűket.
– Köszönöm! – mondta a nagy R. – Mögöttem sorakozó!
A kisbetűk engedelmesen sorba álltak.
– Látod – sóhajtott a nagy R. – Így már van értelme a mondatnak. Olvass el bennünket!
Panka elolvasta: „Rend a lelke mindennek!”
A falnál megcsörrent valami:
– Cstrn!
Panka odafordult.
– Ki szólt? Ki az? – kérdezte.
– Cstrn! – csörrent megint valami.
Panka az esőcsatornát nézegette: csupa lyuk! Kipotyogtak belőle a magánhangzók. Egy fél madár szállt Panka vállára, s erőlködve krákogott:
– Rig! rig!
– Ó te szegény! – suttogta Panka. – Mit akarsz mondani? Mi a neved? Ki vagy?
A fél madár Panka zsebe felé mutogatott, ahonnan kilátszott az ó betű.
– Hát persze! Tessék, itt az ó betű. A tiéd. Világos! Rigó vagy. Most már újra rigó vagy!
Mérges csiripelés hallatszott. Panka odanézett, és ijedten szorította magához Cillancsot. Egy vicsorgó véreb csiripelt dühösen.
– Ne féljetek! Tévedés az egész! Ostoba betűcsere. Én veréb vagyok. Csak felcserélődött a két betű. Nem tehetek róla. Most mit csináljak?
Csiripelve továbbrohant.
Négylábú, patás ól ügetett az utcán.
Bánatosan nyihogott.
– Nem akarok ól lenni! Nyihaha! Valaki megfordított, akaratom ellenére. Ló akarok lenni! Lónak születtem. Nyihaha! Fordítsanak vissza! Jaj, mamám, ha most látnál, biztos sírnál! – S elügetett szegény ól, patái csattogtak a köveken.
A háztetőről egy sapkás kémény kiabált, huhogott.
– Nem láttátok a seprőt?
Panka a fejét ingatta, hogy nem látták.
A kémény tovább dohogott.
– Akkor nekem kell megkeresni! Valaki szétválasztott bennünket. Szép dolog, mondhatom! Én sose akartam kémény lenni. Nem annak születtem!
A kémény lemászott a háztetőről, s elfutott. Alighogy eltűnt, arra táncolt egy seprő, ugrálva közeledett.
– Nem láttátok a kéményt? – kérdezte két ugrás között. – Valaki szétválasztott bennünket! Nem akarok seprő lenni! Kéményseprő akarok lenni. Egyben!
Panka mutogatott.
– Ott megy a kémény!
Dühös kopácsolás hallatszott, Panka és Cillancs kíváncsian arra kanyarodott. Egy hosszú fülű, bundás valami szögelt egy plakátot a falra.
– Hiszen ez egy nyúl! – ámuldozott Panka. – De milyen furcsa nyúl! Mintha hiányozna belőle valami. – Elolvasta a plakátot: „Elveszett az y! Kérem a becsületes megtalálót, hogy hozza vissza! Magas jutalom!”
– Hát persze! – gondolta Panka. – Ez volt a furcsa. Ez hiányzott. A nyúlból az ipszilon!
Nézegette az ipszilon nélküli nyulat. Olyan gömbölyű gömböc formája volt.
– Nézz rám! Illetve ne nézz rám! – kiáltott fel panaszosan a szőrös-bundás nagy fülű. – Elveszett az ipszilon! Most mi vagyok? Nul!
Cillancs egy l és egy a betűt nyújtott felé, de a nul borzadva hárította el.
– Nem akarok nulla lenni! Keressetek egy y-t, és hozzatok egy ékezetet is. Sárgarépa a jutalom.
– Jé! De fura – mondta Cillancs.
Egy ház előtt álltak. Az ajtó fölé ez volt kiírva: ÓRIÁS. A tetőt kinyomva állt az óriás, térdig ért neki a ház.
– Látom, te is csodálkozol – szólt le. – Én órás vagyok. A cégtáblámra az volt írva: ÓRÁS. Reggel arra ébredtem, hogy több van egy betűvel! És ez lett belőlem. Haj, haj! Nem vesz tőlem senki órát.
– Itt valóban nagy a kavarodás! – tűnődött Panka. Felnézett egy sárga házra. „FOLT” – ez volt a táblán.
Alatta ült egy foltos ruhájú ember és sóhajtozott.
– Valaki kicserélte a B betűt! Ki vesz egy foltostól bármit is?
Cillancs panaszosan nyávogott.
– Éhes vagyok! Éhes vagyok! Nyáú! Már nem bírom sokáig!
Panka körülnézett s meglátott egy cégtáblát. „TEABOLT” – ez volt kiírva rá.
– Valamikor TEJBOLT volt – szólt ki az eladó az ajtón. – De elcserélték a J betűt.
– Ez így nem jó! – mondta Panka. – Rendet kell csinálni. Hordjuk ide a térre az összes betűt! Mindenki válassza ki a magáét! És hogy ne okozzon kavarodást semmilyen vihar, rakjuk sorba a betűket! Legyen az első az A, utána a B, utána a C! Ez legyen az ABC!
A betűk tolakodni kezdtek, és a Zs, akárhogy furakodott, mindig az utolsó maradt.
– Ne búsulj, Zs, mert ha hátulról nézzük az ABC-t, akkor te vagy az első!
Sorba rakták a betűket, s rögtön minden a helyére került.
A boltos már nem foltos.
A nyúl nem nul.
A rigó nem rig.
A veréb nem véreb.
Az órás nem óriás.
A csatorna nem csörög.
Az ól nem nyihog.
A kéményseprő újra egy. Minden betű a helyére visszamegy!
A TEABOLT újra TEJBOLT lett. Cillancs végre ihatott tejecskét. Betűország lakói megéljenezték Pankát, és díszpolgárrá választották. Ajándékba kapott egy aranyozott P betűt.
– Gyere el máskor is! – mondták neki mosolyogva.
– Jó – mondta Panka. – Majd legközelebb is veletek álmodom! De most felébredek.
|