Kósza kétszeresen is remegett: már nem csak a hidegtől, hanem a közeledő, ugató, lábatlan kutyafalkától is. Hallott már a jégen csúszó fakutyáról, de ezek egyáltalán nem úgy néztek ki, mint akik fából vannak, és különösen fenyegető volt az orruk fölé nőtt bajusz. Ám a lábatlanok egyszer csak irányt változtattak, és nem sokkal messzebb sorra belecsobbantak a jeges tengerbe, majd elmerültek. Két szőrös, két lábon járó, apró alak látszott a hómező végén: puskát tartottak a kezükben. Mikor valamennyire Kósza közelébe értek, felemelték a fegyvereiket, és megcélozták a lovat. Kósza a jeges csöndben jól hallotta a beszélgetésüket.      – Mi ez? – Nem mindegy? Megesszük. – Nem fóka. Az asszony azt mondta, fókát hozzak. – Azt nem mondhatta, hogy lángost vegyél. – De ennek négy hosszú lába van – engedte le a fegyverét az egyik eszkimó. A másik kitartóan Kószára célzott. – Látom. De ha van borjúfóka, elefántfóka, medvefóka, oroszlánfóka, akkor miért ne lehetne lófóka? – Lófókáról még nem hallottam. Lehet, hogy ez egy nagyon lefogyott elefántfóka. Nem érdemes lelőni. – Menjünk közelebb! – mondta a másik, és ő is leengedte a puskáját. Egy órával később Kósza körbe-körbejárt az eszkimók kalapszerű hókupolája, vagyis lakásuk, az iglu körül, és a szőrös, ferde szemű gyerekek egymás után kapaszkodtak fel a hátára. – Ugye, milyen jó játékot hoztunk? – szólt a feleségéhez az egyik férfi, és letört egy jégcsapot az orráról, aztán elkezdett egy darab fókabőrt rágcsálni, hogy megpuhítsa. – Jót, jót – mondta az eszkimó asszony, és a füléhez nyúlt, mintha a fülbevalóját venné ki, de ő is csak egy jégdarabot tartott a kezében. – Megint a nyárról eltett bogyókat esszük… – Meg a lovat, ha a gyerekek megunták – mondta a másik férfi, és egy kis láng fölé tartotta a kezét, hogy kiolvadjon a belefagyott puska. A gyerekeket hamarosan bekergette az éhség az igluba. Anyukájuk szépen letördelte róluk a jégcsapokat, és leültette őket ebédelni. Mikor a férfi kezéből kiolvadt a puska, és ránézett a nyári bogyókra, szőrös csuklyáját megint fölhúzta a fejére. – Na, jó – mondta. – Hozom a lovat. Fogta a fegyverét, és kiment az igluból. – Én is hozom – mondta a másik férfi, és ő is kiment, aztán Kósza elé állt, hogy testével védje meg a golyótól, majd megfogta jeges sörényét, és bevezette az igluba. – Asszony, adj enni ennek a lónak is, látod, hogy remeg. Kószának valóban jól esett végre az átmelegedett hókunyhóban lenni, és a bogyó sem volt olyan rossz, mint a homok. Csak azon csodálkozott, hogy mire megette, odakinn sötét lett, pedig még csak dél volt. A fegyveres eszkimó férfi nem evett, csak állt, és ferdén nézett Kószára. Mikor a gyerekek elszundítottak, azt mondta: – Most már kiviszem a lovat, mégsem istálló ez. – És miért viszed a puskát? – kérdezte testvérét az eszkimó asszony. – Rágathatnánk vele fókabőrt! Megmaradna még az a két fogad! És különben is: szeretem. – Jobb az óvatosság – felelte a férfi, és a puskatussal fenékbe taszította Kószát. Az eszkimó asszony ekkor fázni kezdett. Arra gondolt, élhetne Velencében is, vagy Santorini szigetén. Esetleg Kínában. De nem volt erre kínálkozó lehetőség. Ezért aztán kínjában kirántotta a fegyvert testvére kezéből, és azonnal megfőzte. Kószának már kész volt a terve a menekülésre, mikor kiléptek a sötét, sarkköri délutánba. – Menjünk föl arra a dombra! – mondta az eszkimónak. – Jó – mondta kelletlenül az eszkimó, és elindultak. A dombtetőn Kósza akkora hátsó patalenyomatot helyezett el rajta, hogy a férfi nyomban legurult a dombról, s mire leért, egy iglu méretű hógolyó lett belőle. Na, még egy ház, gondolta Kósza, aztán ügetni kezdett a léghajó felé, mikor valami sötétet látott meg a hóban. Óvatosan közelítette meg, mert már messziről félelmetesen erős volt a szuszogása. – Ki vagy te? – bátorkodott megkérdezni. – Nem látod, hogy alszom? – szuszogta a valami, és felnézett. Kósza kicsit hátrébb húzódott, mikor meglátta két hatalmas agyarát. – Rozmár vagyok – szuszogott megint, és visszahajtotta fejét a hóba. – Segítened kell! – kérlelte Kósza. – A szuszogásoddal föl tudnám melegíteni a hőlégballonomat. – A szuszogásommal? – emelte fel a fejét ismét a rozmár. – A szuszogásom jó valamire? Eddig mindig csak csúfoltak miatta. – A legjobb! – bíztatta Kósza. – Gyere utánam! Csak ki ne szúrd a ballont az agyaraddal! Mikor odaértek a léghajóhoz, Kósza megmutatta a rozmárnak, hová feküdjön, aki azonnal el is aludt, és szuszogott. Csak akkor ébredt föl, mikor Kósza elemelkedett a kosárban a jégtől. – Szia, rozmár! – kiáltott le Kósza. – Köszönöm! Máskor is fuvarozz már! – És felnyerített boldogságában. A rozmár is megszólalt, igaz egészen halkan. – Vigyázó szemedet Párizsra vesd! – mondta, és elaludt.