– Értem – dünnyögte a papa. – Ezek szerint egyedül kell mennem – azzal ellibbent a sötétben, mint egy hatalmas éjjeli lepke. Hupp bánatosan fordult a mamájához. – Tényleg el akartam menni vele. Tényleg szeretném megszeretni a sötétet. De úgy tűnik, nem vagyok rá képes. – Képes leszel, Hupp. Ebben biztos vagyok. – Én nem – felelte Hupp. – De én igen – jelentette ki a mama. – Gyere, pihenj egy kicsit. Fél nappal fent voltál. Így aztán Hupp éjféli pihenőt tartott. Mire felébredt, a papája is megjött a vacsorával. Hupp egyetlen hatalmas falással eltüntette az ételt. – Ez finom volt – sóhajtott elégedetten. – Mi volt az? – Egér – felelte Gyöngybagoly úr. – Szeretem az egeret – mondta Hupp. – Mi a következő? – Fogalmam sincs – tárta szét a szárnyát a papa. – Most anyád következik. Meg kell várnod, amíg visszaér. Hupp mindig éhes volt. A szülei egész éjszaka hordhatták neki az ételt. Mire feljött a nap, olyan fáradtak voltak, hogy csak az alvásra tudtak gondolni. – Lefekvés, Hupp – parancsolta Gyöngybagoly úr. – Nem akarok lefeküdni – közölte Hupp. – Nappali bagoly akarok lenni. – Én viszont éjjeli bagoly vagyok – mondta az anyja. – És ha apáddal nem aludhatunk egy kicsit, ma este nem lesz vacsora! Huppnak ez egyáltalán nem tetszett, úgyhogy szépen kihúzta magát, amilyen magasra csak tudta, és megpróbált elaludni. A fél délelőttöt végigaludta, de egyszer csak kipattantak a szemei, és nem tudott visszaaludni. Föl-le ugrándozott az ágon, amin szegény szülei pihenni próbáltak. Afél lábon állást gyakorolta, meg a felszállást, meg a leszállást, meg a többi fontos dolgot, amit egy kis bagolynak feltétlenül tudnia kell. Aztán eszébe jutott, hogy a hangját is gyakorolja egy kicsit. Megpróbált igazi, felnőtt-gyöngybaglyosat kiáltani. – Ííííík – rikoltotta. – Ííííík! Pontosan olyan hang volt, amilyet a macska hallat, ha véletlenül rálépnek a farkára. Hupp nagyon elégedett volt magával. Gyöngybagolyné kevésbé. Résnyire nyitotta álmosságtól ragacsos szemét. – Hupp, drágám – kezdte. – Nem lenne kedved újra leszállni a földre, és még többet megtudni a sötétségről? – Most? – kérdezte Hupp. – Most – felelte a mamája. – Nem akarod meghallgatni a vijjogásomat? Már egész jó! – Hallottam – bólintott Gyöngybagolyné. – Nézd csak, ott ül egy öreg néni egy összecsukható kerti széken. Bosszantsd..., akarom mondani, menj le hozzá, és kérdezd meg, ő mit gondol a sötétről. Hupp behunyta a szemét, mély levegőt vett, és elengedte az ágat. Ez alkalommal nem sikerült időben működésbe hoznia a szárnyait, úgyhogy csak zuhant és zuhant, egyre gyorsabban, míg egy földrengésszerű huppanással megérkezett az öreg hölgy lába elé. – Te jó ég! – kiáltott az öreg hölgy. – Villámcsapás! – Ööö, igazából gyöngybagoly vagyok – zihálta a villámcsapás, mikor újra kapott levegőt. – Valóban? – kérdezte az öreg hölgy, miközben a szemüvege fölött tetőtől talpig szemügyre vette Huppot. – Elnézésedet kérem. A szemem már nem olyan, mint régen. Milyen kedves tőled, hogy beugrottál... – Tulajdonképpen nem kedvességből jöttem – kezdte az igazsághoz híven Hupp. – Kérdezni szeretnék valamit. – Kérdezni? És vajon mi lenne az? – mérte végig Huppot újra az öreg hölgy. – A sötétségről szeretném kérdezni. Tetszik tudni, egy kicsit félek tőle, és ez elég kellemetlen egy bagolynak. Elvégre mi éjjeli madarak lennénk. – Hát ez bizony baj – bólogatott az öreg hölgy. – A répát próbáltál már? – Mi? – Nem mi, hanem tessék. Azt kell mondani, hogy tessék, ha nem hallod elsőre. Azt kérdeztem, a répát próbáltál-e? A répa csodákra képes. – Nem hinném, hogy a baglyoknak való a répa... legalábbis a gyöngybaglyoknak biztos nem. – Hát ez kár. Mindig is esküdtem rá, hogy a répa erősíti a sötétben látást. – Én látok a sötétben – méltatlankodott Hupp. – Több kilométerre is ellátok. – Na, ne dicsekedj! Nem szép dolog, ha egy ilyen kisfiú dicsekszik. Az öreg hölgy egészen előre hajolt, és közelről is megvizsgálta Huppot. – Mert kisfiú vagy, ugye? Manapság olyan nehéz megmondani. Meg sem lehet különböztetni a fiúkat a lányoktól. –  Igen – felelte Hupp –, fiúbagoly vagyok, és az apukámmal akarok vadászni menni, de ő mindig éjszaka megy, én pedig félek a sötétben. – Ez nagyon furcsa – jegyezte meg az öreg hölgy. – Én imádom a sötétet. De gondolom, te is megszereted, mire annyi idős leszel, mint én. A SÖTÉTSÉG KEDVES. – Tessék elmesélni! – Kérem szépen. Tessék elmesélni, kérem szépen! Aprócska szó, de csodákra képes! – Tessék elmesélni, kérem szépen! – kérte szófogadóan Hupp. – Nos, kérlek – kezdett bele az öreg hölgy –, a sötétség sokféleképpen lehet kedves. A sötét eltakarja a dolgokat, például az ócska bútorokat vagy a lyukas szőnyeget. Elrejti a ráncaimat és a vén, bütykös kezemet. A sötétben elfelejthetem, hogy öreg vagyok. – Nem hinném, hogy a baglyok ráncosak lennének, legalábbis a gyöngybaglyok nem. Inkább olyan molyette kinézetük lesz. – Ne vágj közbe – szólt rá Huppra az öreg hölgy. – Csúnya szokás közbe vágni. Hol is tartottam? Ja igen, a sötétség kedves lesz, ha megöregszel. Csak üldögélek a sötétben, és emlékezem. Visszaemlékszem drága férjemre, meg a gyerekeimre, amikor még kicsik voltak, meg a régi szép időkre, amikor mind együtt voltunk. A sötétben soha nem vagyok magányos. – Hát én még nem sok mindenre tudok visszaemlékezni – vágott közbe megint Hupp. – Még elég új vagyok, tetszik tudni. – A sötétség csendes is – nézett szúrósan Huppra az öreg hölgy. – A sötétség békés, nem olyan izgága, mint az a bagolyfióka, aki itt lakik a réten. – Én? – kérdezte Hupp. – Te bizony – mondta az öreg hölgy. – Amikor én kislány voltam, a gyerekeket csak látták, de nem hallották. – Én nem vagyok gyerek. Gyöngybagoly vagyok. – Az mindegy – legyintett az öreg hölgy. – Nagyon emlékeztetsz Vilmos fiamra, amikor négy éves volt. Neki is pont így állt befelé a térde. – Befelé áll a térdem? – sandított lefelé Hupp. – Nem látom, mert a hasam eltakarja. – Nagyon – felelte az öreg hölgy. – De gondolom, majd idővel kinövöd. Vilmos is kinőtte. Most bemegyek egy kicsit pihenni. Hupp meglepődött. – Azt hittem, csak a baglyok alszanak napközben. A néni is éjjeli madár? – kérdezte. Az öreg hölgy elmosolyodott. – Nem, de én öreg madár vagyok már. Nagyon fáradt, nagyon öreg madár. – Akkor viszlát – búcsúzott Hupp. – Én is megyek. Szárnyával csapkodva felröppent az öreg hölgy vállára, és finoman megcsipkedte a fülét. Az öreg hölgy el volt ragadtatva. – Bagolypuszi! – kiáltotta. – Milyen kedves! Hupp leugrott a földre és bukdácsolva pukedlizett. – Micsoda elragadó modor! – dicsérte meg az öreg hölgy. Hupp nekifutott, kitárta a szárnyát és felrepült a faágra. – Nos? – kérdezte a mamája. – Az öreg hölgy azt mondja, hogy a SÖTÉTSÉG KEDVES. – És te, te mit gondolsz, Hupp? – Nekem ez még mindig EGYÁLTALÁN NEM tetszik. Szerinted is befelé áll a térdem? – Persze – simogatta meg a mamája. – Minden gyöngybagolyfiókának befelé áll a térde. – Akkor jó – nyugodott meg Hupp. – És tudod, mit mondott még az öreg hölgy? Hogy a gyerekeket csak látni kell, nem hallani. Gyöngybagoly úr álmosan kinyitotta fél szemét. – Hallak! Hallak! – rikoltotta.   VSSZA A PROBLÉMAORIENTÁLT KÖNYVHÖZ>>