Tamás Zsuzsa       Gyerekkoromban el nem tudtam képzelni, hogy lehet, hogy a nagymamám nemhogy nem osztozik Mikiegér (sic!) iránti rajongásomban, de egyenesen – mint egy közönséges rágcsálótól – irtózik tőle. Elképzelhető, hogy a nőneműeknél a felnőtté válás biztos jele az „egérlátás” képessége, de be kell valljam, egy ideje kezdem érteni a nagymamámat. Nem vagyok oda az egerekért. Egyébiránt sajnos a békáért és a csigákért sem különösebben.   Na most, képzeljék el, hogy ezek után (és ennek ellenére) azt mondom, van itt egy könyv, amelyben egy egér, egy csiga, egy béka és egy veréb versengenek, az illusztrációk egyszerre művésziek és élethűek, és úgy szép az egész, ahogy van. Akkor az nagyon szép lehet, nem igaz? Mert bár az egérnek rózsaszín az összes kicsi lábaujja és hosszú a farka, de nagyon aranyos, ahogy a tó átúszása után egy kicsit didereg a parton; vagy bár a békának hosszú a lába és óriási a szája, de nagyon aranyos, ahogy megfekszi a gyomrát a tavirózsa… Ja, hogy miért úszik az egér, és miért nem legyet vagy szúnyogot eszik a béka? Nem mondtam még? Hőseink bátorságpróbán vesznek részt: mindenki önmagát győzi le. A csodálatos illusztrációk (Kathrin Schärer) egy kedves történethez tartoznak, amely nemcsak a bátorság fogalmának viszonylagosságára, de a másság elfogadására is megtanít. Forrás: Meseutca   Könyvmutatványosok   Bátor, merész, vakmerő – hol a határ?   Pauli a nagyon is hétköznapi történetet – jó barátok versenyre kelnek, egymást heccelik, ki mit mer megtenni, ki meddig mer elmenni önmagához és korlátaihoz képest – mindenféle pátosz nélkül úgy kanyarítja és meséli el, hogy abból egy tartós, örökérvényű igazságra ébredés születhessen meg a kis olvasóban. Teszi ezt egy szépen megrajzolt és kivitelezett könyvben, amelyben Schärer képei nemcsak izgalmasak, de működik bennük profi módon megkomponált és okosan felépített képi humor is. A főszereplők (csiga, egér, veréb és béka) élethű, már-már anatómiailag pontos rajzait az illusztrátor az emberekre jellemző gesztusokkal és mimikával meseszerűvé varázsolta. A képi környezet a valósághűség jellemzi színeiben, méretarányában, mégis, az állatoktól nem szokványos mozdulatok, tekintetek meggyőzik az olvasót, hogy mesebeli történetet fog látni, olvasni. Ennyiben tanmese jellegű is a történet, igaz, a tanulság kimondása nélkül, de a “nahát-élménnyel” közvetítve jobban hat. A történet első értelmezési lehetősége, olvasata az, hogy a barátok értékelik, tisztelik és elfogadják egymás eredendő különbözőségét. Szerintem lehetséges egy második olvasat is a verseny és versengés leckéjéről, és a nemet mondás lelket próbáló és egyben erősítő nehézségéről. Pauli egy unalomból kerekedő versengést is, – ami ebben a modern világban erőteljesen rányomja a bélyegét sok kisgyermek hétköznapjaira – képes úgy bemutatni, hogy abból érték, és értékválasztás kerekedjen. A főszereplők nem egymással versenyeznek, hanem önmagukat teszik próbára: ki tudja a félelmét legyőzve önmaga határait átlépni. Ki vállal „meredekebbet”, ki tud nagyobbat mondani, és nemcsak mondani, de végre is hajtani a vállalását. Szülőként tekintve az ilyesfajta versengésre, nos, ez talán félelmetesebb is, mint egy futóverseny, vagy célba dobás. Ott, ha a gyermekünk veszít, legfeljebb elkeseredik, sír, csalódott lesz, jobb esetben a kudarc önmaga és képességei fejlesztésére sarkallja. A gyermek csalódottságát látni, átérezni is szomorú, fájdalmas dolog egy szülőnek, holott tudja, hogy a leckét, hogy vannak nálunk jobbak, meg kell tanulnia mindenkinek. De mi van akkor, ha a gyermekem rosszul méri fel a képességeit? Ha csak egy perccel tovább marad a víz alatt? Egy ággal magasabbra mászik a fán? Egy méterrel magasabbról ugrik le a kerítésről? És mikor engedhetem ki egyedül a nagyvilágba, mikor lesz kész arra, hogy a cukkolóknak nemet tudjon mondani? Vagy csak időben ki tudjon szállni a közös „kihaénnem?!” játékból? Ez az igazán nehéz ügy. Nekünk, szülőknek kell megtalálni a lehető legjobb eszközt arra, hogy a természetüknél fogva versengő gyermekeinket úgy tanítsuk önismeretre és önkontrollra, úgy, hogy az igencsak fontos, egyént és társadalmat is előre vivő verseny szellemét ne öljük meg bennük. Ez a történet pedig minden részletében és elemében alkalmas e lecke közvetítésére. Nem állhatom meg, hogy az egyes szereplők próbatételeiről ne írjak. Pusztán azért is érdemes belelapozni a könyvbe, hogy meglessük, melyik állatszereplő mit vállalt, kinek  hol vannak a határai. Számomra a legkedvesebb a csiga próbatétele: kibújik teljesen a házikójából, és védtelenül körbemássza azt, majd visszabújik. Szép szimbolikája ez annak, hogy egy-egy ilyen versenymutatvány közben mennyire kiszolgáltatottak is vagyunk: hisszük, hogy meg tudjuk csinálni, de azért mégis remeg a gyomrunk, kicsit félünk, mi lesz, ha mégsem, ha elbukunk. A végén pedig a sikerélmény, és a társak elismerése – ez egyébként visszatérő motívum, mindenki bátor cselekedete után a többiek tapsikolnak, ki-ki azzal, amije van (”a mancsával, a szárnyával és a szarvával”) –  hajt minket, illetve gyermekeinket önmaguk legyőzésére, hihetetlennek, eszementnek tűnő feladatok bevállalására. Mégis, van egy pont, amikor tovább kell gondolniuk a kérdést. Amikor már nemcsak a versengés, a csapatban elfoglalt pozíció a fontos, sőt, amikor ez már egyáltalán nem fontos. Amikor megszületik bennük az elfogadás utáni vágy, és az, hogy egy szeretetkapcsolatban, jelen könyv esetében egy barátságban, biztonságban érezhessék magunkat. Határkérdés, hogy vajon várhatják-e, hogy akkor is szeressék őket, ha egyáltalán nem bátrak? Hogy akkor is tagja lehessenek a csoportnak, ha nincs kedvük bizonygatni kiválóságukat? Vagy, hogy fontos-e az a társuk, aki igazából nem is kiváló semmiben? Vagy ha kiváló is, egyszerűen nem akar bizonygatni? Szerethetjük-e, tisztelhetjük-e azt, aki azt mondja, nem játszom? A képek folyamatos mozgásban vannak, nemcsak önmagukban, hanem részleteiket tekintve is. Az első szereplő az egérke, aki a belíven magányosan üldögél, a második oldalon a csigát ismerjük meg, aki éppen megy valahová, a harmadik oldalon pedig megérkezik az egérkéhez. Finom játék az idővel. Hasonlóképpen, a történet előrehaladtával, ahogyan a szöveg szintjén a próbatételek egymás után következnek, és ahogyan a hősökre egymás után irányul rá a figyelem, a már „leszerepelt” hősök a következő oldalon nem passzív alakként, hanem még a próbájuk utóhatását megélve jelennek meg. A folyót átúszó egérke még didereg, amikor a béka következik, vagy a vegetáriánus ebédet elfogyasztó béka elnehezült hasát fogja a csiga mutatványa alatt. Földényi Júlia fordítása csak az első oldalon okoz egy kis zavart, szerencsésebb lett volna a jelen időben játszódó történetben szereplő két múlt idejű mondatot a legelejére tenni: úgy, ahogyan a könyvben szerepel, kicsit zavaró. De erre úgy tekintek, mint a kézzel csomózott szőnyegeken szándékkal ejtett hibára: amit ember alkot, az sosem lehet tökéletes.