„Olyan hatalmas jégeső volt, hogy leverte a leveleket a fákról. Ez tényleg így történt, a Jan van Eyck utcában, kilencéves koromban, 1951 nyarán.” Kinézett az ablakon, hogy gondolkodjon, mert ablak nélkül gondolkodni sem tudott. Vagy fordítva: ha volt a közelében egy ablak, mindjárt gondolkodni kezdett. Aztán így folytatta: „Ha nagy leszek, boldog leszek.” Hallotta, hogy hazaért az apja, és azt gondolta: Már fél hat, és még mindig nem tudom, miről szóljon a könyvem. Tulajdonképpen miről szoktak szólni a könyvek? Vacsoránál aztán megkérdezte. – A szerelemről, meg ilyenekről – kuncogott a nővére, Margot, aki gimnáziumba járt, és olyan buta volt, mint a tök. De az apja másképp gondolta: – Minden fontos könyv Istenről szól. – A szerelemről és Istenről szólnak – mondta mama, de apa olyan szigorú pillantást vetett rá, hogy egészen belevörösödött. – Ki szokott olvasni ebben a családban? – kérdezte. – Te – felelte Thomas anyja. – Hát akkor ki tudhatja, miről szólnak a könyvek? Te vagy én? – Te – válaszolta mama. Ha nagy leszek, boldog leszek, gondolta Thomas, de nem mondta ki hangosan. Az anyjára nézett, és látta rajta, hogy szomorú. A legszívesebben felállt volna, hogy magához ölelje, de ilyesmiről szó sem lehetett. Maga sem tudta, miért, de ez lehetetlen volt. Hát csak ült mereven a székén. Margot megint kuncogott. Hogy lehet valaki ilyen tyúkeszű! – A Jan van Eyck utcában úgy zuhogott a jégeső, hogy minden levél lehullott a fákról – közölte Thomas. A spanyol kiadás címlapja (Forrás: Origo) Mama ránézett és elmosolyodott. Olyan boldogan nézett a fiára, mintha az végül mégis magához ölelte volna. Ez a mondat egy titkos üzenet, amit csak mama érthet, gondolta Thomas. Igaza volt, mert apa és Margot fel sem pillantottak a tányérjukból. Amikor este mama lefektette, megkérdezte Thomast: – Szépeket fogsz álmodni, kis álmodozóm? Thomas bólintott. – Kedves vagyok, igaz? – kérdezett vissza. – Te vagy a legeslegkedvesebb fiú az egész világon – válaszolta mama. Átölelte Thomast, és magához szorította. Thomas érezte, hogy mama halkan pityereg. Szinte jéggé fagyott a lelke, és azt gondolta: Isten rettenetesen megbünteti majd apámat, mondjuk bubópestissel, vagy valami effélével. De később, amikor magára maradva meredt a sötétbe, megijedt, hátha Isten megharagudott rá. Ezért azt mondta: – Nem tehetek róla, hogy miket gondolok. És nem is gondolom komolyan, úgyhogy igazából nem is számít. Azt sem tudom, mi az a bubópestis. Aztán elnyomta az álom.

<<Vissza a segítő könyvekhez