– Amikor megszülettem – kezdte Marcsi –  én voltam a legkisebb cica az alomban… Bizony, Marcsi olyan apró kölyökmacska volt, amilyet Gazdasszony addig még soha nem látott. Ott feküdt a szalmán, a testvérkéi között; és már akkor egészen más volt, mint ők. Mert a testvérkéi naphosszat csak aludtak, ő viszont mindenre figyelt. Megpróbálta minél tisztábban észlelni a világot maga körül: a hangokat és az illatokat. Mert az újszülött macskák nem látnak még, ezért csak az orruk és a fülük után tudnak tájékozódni. És két hang nagyon hamar kitűnt a többi közül: Anyamacska és Apamacska hangja. Az első, amit Marcsi megtanult a világból, hogy van valami nagyon finom, meleg, puha érzés. És amikor ezt érzi, akkor nem fél semmitől. De ezt sajnos nem érezhette mindig, mert ez a meleg időről időre átadta a helyét a didergős hidegnek. Még szerencse, hogy Anyamacska valahogyan pontosan tudta hogy is van ez, és amikor elmúlt a finom puhaság, akkor aludni küldte Marcsit. És hogy álmában se fázzon, engedte, hogy a kismacska hozzábújjon. Hamar megismerte a testvérkéi hangját is: négyen voltak az alomban, mind más és más. Amikor eljött a névadás ideje, Apamacska és Anyamacska együtt döntötték el, melyik kölyköt hogy hívják majd. – Ez itt legyen Cila. – mondta Apamacska egy szép, cirmos nőstényre – Ő kapja a te neved után a nevét. – Jó – mondta rá Anyamacska – de akkor ez a teknőcmintás pedig Ciró legyen. A te neved után. A harmadik testvér, egy kis fehér jószág a Micu nevet kapta. Egy távoli macskarokont hívtak így. – És ez az aprócska fekete? – kérdezte Apamacska. Anyamacska hosszasan nézte, aztán elmosolyodott: – Ő legyen Marcsi. A testvérkéi mind nagyobb macskák voltak nála, ők hamarabb kinyitották a szemüket, és Gazdasszony mindjárt túl is adott rajtuk. Így hamarosan Marcsi azt vette észre, hogy elfogynak körülötte a hangok. Anyamacska és Apamacska hangja persze megmaradt; ők mesélték el Marcsinak, hogy milyen a világ. – Ahová születtél – mesélte Apamacska – az egy nagy gazdaság. – Mi az, hogy gazdaság? – kérdezte Marcsi Apamacska gondolkodott egy kicsit, aztán azt mondta. – Egy hatalmas kert… Egy nagy-nagy terület, ahol mindenféle megtalálható. Különféle állatok élnek itt, olyanok, mint mi vagyunk. És vannak egészen másmilyenek is. Marcsi azt is tudni szerette volna, ő maga milyen. De hogyan lehet elmagyarázni valakinek, aki még nem lát, hogy mi is az, hogy kicsi, és mi is az, hogy fekete? – Tudod, a fekete az olyan… – próbálta érzékeltetni Anyamacska – mint amikor lemegy a Nap. – Mi az a Nap? Erre megint Apamacska felelt. – A Nap… A legfontosabb dolog a világon. Egy nagy fényes csillag. Azt tudod már, kismacskám, hogy milyen érzés felébredni reggel. Amikor simogatja a bundádat a meleg; és a csukott szemeden át is érzed a fényét. Marcsi elmosolyodott. Hiszen az volt a legjobb dolog az egész napjában! Amikor felébredt,   nyújtózott egy nagyot, és akkor jött az a finom, puha érzés. „Ez volna hát az a bizonyos Nap? – gondolta Marcsi – Ezt biztos, hogy mindig szeretni fogom.” De még mindig nem értette, mi az, hogy fekete. – Most már tudod, mi a meleg, – magyarázta tovább Apamacska – és tudod, mi a fény. Amikor este aludni mész, akkor a fény is elmegy aludni. Hűvösebb lesz a világ, és sötétebb. Marcsi megborzongott. Ezt az érzést is ismerte már. Amikor egyszer csak elkezdett kihűlni a levegő, és elmúlt az a biztonságos meleg. „Ilyen hát a fekete? – gondolta Marcsi – És én ilyen vagyok?” Csak Anyamacska vette észre, hogy a kiscica ezen elszomorodott. – Az éjszaka, és a sötét, ugyanúgy része a világnak, ahogyan a Nap és a fény. – ezt mondta Marcsinak. Anyamacska úgy tudott magyarázni, hogy Marcsi egyből megértett mindent, és még a legszomorúbb dolgokba is tudott csempészni egy kis derűt. Most azt mondta: – Ha nem volna éjszaka, nem tudnánk örülni a Napnak. Ha nem volna sötét, nem tudnánk kipihenni magunkat, nem tudnánk erőt gyűjteni az új ébredéshez. És még hozzátette azt is: – Ha majd kinyílik a szemed, és meglátod a bundád színét; tudd és ne felejtsd el soha: te szép vagy kismacskám! Nekem mindig a legszebb macska maradsz. Akkoriban Marcsi még nem tudott egyedül közlekedni a kertben. Ha valahová mentek, akkor Anyamacska a óvatosan a szájába vette őt, és úgy vitte magával. Sokat jártak így kirándulni. És a kirándulások során Marcsi a hangok és fények után megtanulta azt is, hogyan tájékozódhat az illatok alapján. – Ha eltévedsz, vagy bizonytalan vagy, – mondta neki Apamacska – használd az orrod, kismacskám! Az illatok nem csapnak be! És amikor sétálni mentek, Apamacska időnként azt mondta: – Most szagolj a levegőbe! Mit érzel? – Hmmm… ez nagyon finom illat! – mondta egyszer, mikor a frissen kaszált széna mellett mentek el. – Juj, erre ne menjünk! Ennek nincs jó illata! – mondta máskor a tehénistállókra. A virágágyások mellett pedig úgy érezte, mintha valami csiklandozná az orrát. Nagyokat tüsszögött a nárciszok között. Így tanulta hát meg Marcsi az illatok, a hangok és a fények alapján azonosítani a dolgokat maga körül. És ahogy egyre jobban figyelt a külvilágra, egyre inkább azt érezte, igaza van Apamacskának. Ha a fülére és az orrára figyel, akkor biztosan a jó utat választja. Óvatosan, és bizonytalanul állt a saját lábára. És elindult lassan. Először csak botladozott, hiszen nem látott még. Aztán megtanult mindenre figyelni. Kiélesedett a hallása és a szaglása. Megtanulta megérezni a járható utat, és lassan már nem ment neki semminek. Anyamacska persze minden lépését vigyázta, de engedte, hogy a kiscica egyre önállóbbá váljék. És amikor Marcsi már úgy érezte, egész biztosan áll a lábán, egy reggel arra ébredt, hogy nem kell többet az orrára és a fülére hagyatkoznia: neki is kinyílt a szeme.   <<VISSZA A KISISKOLÁS OLDALRA