Lajos kivételes tégladobáló tehetségnek bizonyult! Akárhányszor képes volt betalálni abba a nyavalyás hordóba, pedig annak a szája egy centivel sem lett tágabb az elmúlt időkben. A többiek nemigen tudták tartani vele a lépést. Próbálták ellesni tőle a jól repülő tégladarabok formáját, de Lajos a legváltozatosabb négyszögekkel, félkörökkel, Afrika-forma, Amerika-forma, Ázsia-forma maradványokkal is eredményes volt. Próbálták ellesni lábtartását, fejtartását, kéztartását, de Lajos lassan szinte már nem tudott úgy dobni, hogy be ne találjon. Ha valaha rendeztek volna Rozsdás Hordóba Törött Tégladarabokkal Dobálási Világbajnokságot, Kövér Lajos alighanem megnyeri, de legalábbis rögtön bekerül a nemzetközi élvonalba.
Ilyen versenyeket ugyan nem rendeznek, Lajosnak egy szép napon mégis alkalma nyílt bemutatni tudományát. Éppen ebédidő volt, Lajos és Laci nagyban döngették a hordót a tégladarabokkal. Lajos örült, hogy ormótlanul nagydarab ember létére végre ő lehet a legjobb valamiben, és Laci is örült, hogy barátja ormótlanul nagydarab ember létére végre a legjobb lehet valamiben.
– Ohó! – hallatszott ekkor egy ismerős hang.
Kicsit mindnyájan megrettentek, amikor megpillantották Felle Kálmánt, a mindig mosolygós, de nagyon igazságos építésvezetőt, aki egy ideje figyelte játékukat. Bizony, a dobálózásba belefeledkezve észre sem vették, hogy már öt perce vége az ebédszünetnek. Lesütött szemmel, bocsánatot motyogva igyekeztek volna a helyükre. Eszük ágában sem volt ujjat húzni a főnökkel.
– Folytassátok csak! – kiáltotta Felle Kálmán – Sőt, versenyt hirdetek. Mi legyen a nyeremény?
– Egy rekesz málnaszörp! – vágta rá habozás nélkül Lajos. Sört mondott igazából, de hát az hogy hangzana egy mesében?
– Rendben – állt rá Kálmán. – Lássuk a medvét!
A többi munkás megvonta a vállát, úgysem volt sok esélyük Lajos ellen, így aztán mindegy is, mi a nyeremény. A verseny szele mégiscsak megcsapta őket, mert a legtöbben felsorakoztak a tízlépéses vonalra, mondván, legalább szerencsét próbálnak, abból baj nem lehet. Szép sorban ki is potyogtak a versenyből, melyet Felle Kálmán roppant izgalommal figyelt. Ötvenegynél Sovány Laci is mellétrafált, és Kövér Lajos egyedül maradt a porondon.
– Nahát – tapsolt Felle Kálmán –, Lajos, ha eljutsz százig, a tiéd még egy rekesz!
Lajos elvigyorodott, és gyors egymásutánban beszórt a vasbödönbe még ötven nagyobb sittdarabot.
– Százegy! – fordult a Főnök felé – Ennyi elég lesz?
– Attól függ. – mosolygott rendületlenül Kálmán – Ha elmész százötvenig, kapsz egy harmadik rekesszel is.
Lajos még csak nem is tűnt fáradtnak: trükközni kezdett, pörgött-forgott, a téglák furfangos csavart szaltóval pottyantak a hordóba, vagy sivítva szálltak az ég felé, majd bombaként csapódtak a célba. Néha háttal állva, máskor a háta mögül talált be, és most már a legmérgesebb munkások is tapssal köszöntöttek minden dobást. Nem lehetett nem tapsolni, nem füttyentgetni, nem ujjongani. A százötvenedik után Lajos lihegve fordult Kálmánhoz:
– Nos?
– Kétszáz? – vonta össze szemöldökét az építésvezető.
– Újabb rekesz?
– Hát persze! – vágta rá komolyan Felle.
És sikerült. A kétszázegyedik tégladarab megpattant a már csaknem teli hordó peremén, némi töprengés után úgy döntött, hogy Kövér Lajosnak ennyi dicsőség éppen elég lesz mára, azzal leszédült a földre. A kőművesek nem bírtak magukkal, odarohantak Kövér Lajoshoz, és feldobálták a levegőbe, mint egy igazi győztest, egy igazi világbajnokot, és ha jobban belegondolunk, az is volt a maga módján. Lehet, hogy azért is dobálták annyira, mert tudták, hogy Lajos aranyszívű ember, és a három rekesz (hogy is mondjam) málnasörből alighanem nekik is jut majd. Felle Kálmán vörösre tapsolt kezével szorongatta Kövér Lajos téglaporvörös kezét:
– Nahát, Lajos, hiszen neked aranykezed van!
Vissza a kisiskolás oldalra
|