– De hát én tudok integetni! – méltatlankodott Kannácska, majd fellendítette a karját, és hevesen hadonászni kezdett. Anyakirálynő megrázta a fejét. – Drága gyermekem, ez nem integetés, hanem kapálózás. Okvetlenül szükséged van integetőleckére. Délután Kannácska a palota könyvtárában várakozott. Nagyon mérges volt. Integetőlecke? Micsoda butaság! Az ember azt mondja: hellóbelló, aztán integet. Ennyi. Ezt ki nem tudja? – Khm, khm – köhécselt valaki a könyvtár ajtajában. – Üdvözlöm, felség. Én vagyok az üdvözlésmester. – Hellóbelló – mormolta Kannácska. Az üdvözlésmester feltolta az orrán a szemüvegét, és azt mondta: – A csukló bemelegítésével kezdjük az órát. – Azt tudom, hogy kell! – felelte a királykisasszony, és elkezdte rázogatni a kezét. – Nem, nem, sokkal finomabban – magyarázta az üdvözlésmester szigorúan. – Nézze csak, így!   Kannácska utánozta. – Nagyon jó – mondta az üdvözlésmester. – És most az integetés. Egy királykisasszony így integet... – mutatta. – Mintha narancsot facsarna, csak a levegőben. A királykisasszony megpróbálta. Az üdvözlésmester feltolta az orrán a szemüvegét, és felsóhajtott. – Most pedig a köszönés következik. – Az könnyű! – nevetett Kannácska, és felkiáltott: – Hellóbelló! Az üdvözlésmester megrázta a fejét. – Hellóbellót kiabálni nem helyes. Ha köszönni akar, mondja azt, hogy „üdvözlöm”, aztán nyújtsa oda a kezét az illetőnek. Az óra a szabadban folytatódott. A palota kertjében állt egy szaletli, egy szép, régi, díszes építmény, aminek csak teteje volt. Beálltak alá. – Képzelje el, hogy ez a szaletli egy arany hintó, és hogy az embereknek integet az utcán – mondta az üdvözlésmester. Kannácska nagyon igyekezett. Narancsfacsarósan integetett a verebeknek és a szarkáknak, és azt mondta illedelmesen egy arra sétáló fehér macskának, hogy „üdvözlöm”. – Vége az órának – jelentette ki az üdvözlésmester. – De gyakoroljon sokat, Kannácska királykisasszony! És gondoljon a narancsokra! Az integetőlecke után Kannácska elszökdécselt a palota konyhája felé. Így szólt a szakácsnak: – Hellóbelló! Kaphatok narancsot? Gyakorolnom kell az integetést. – Narancsot? – kérdezte Séf szakács csodálkozva. – Igen – mondta Kannácska. Séf szakács tétován az asztalon álló nagy tálra mutatott. – Kannácska királykisasszony, rengeteg dolgunk van a ma esti ünnepség előtt. Száz vendég lesz a palotában, és... De a királykisasszony már el is kezdte a narancsfacsarást. Az asztalon egyre nagyobb halomba gyűlt a narancshéj. Volt már vagy száz! Milyen fárasztó ezt a narancsfacsarós integetést gyakorolni, gondolta Kannácska, és lerázta a karját. Épp amikor hevesen hátrafelé hadonászott a kezével, véletlenül meglökte az arra járó szolgát, aki egy nagy torony mélytányért cipelt. A torony megremegett és rázkódott... A szolga kétségbeesetten próbálta megmenteni a tányérokat, de már késő volt! A tányérok leszánkáztak a földre, és ezer darabra törtek. – Kannácska! – kiáltott fel Séf szakács, és megrázta a fakanalát. – Jaj, bocsánat! – kiáltotta Kannácska rémülten, majd kirohant a konyhából. A tányércserepek ropogtak a talpa alatt.