– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy… – és még mindig csak azt mondtam, hogy: volt. Vigyázat! Nehogy eszünkbe jusson tömöríteni. „értelmesebbé tenni” a mese szövegét! (Ahogy ezt tette például egy nyugati könyvkiadó Buddha beszédeivel; ha a Buddha nyolcszor egymás után mondta el, hogy „A világ lángban áll, szerzetesek”, akkor ez a könyvben csak egyszer szerepelt, talán idő és papírspórolásból. Természetesen a Buddha-beszéd valódi, belső, szavakon túli közlendője – de mondhatnám azt is: értelme – a nyolcszoros, dallamos, zenei ismétlésben fejeződik ki, és nemcsak a mondott szöveg értelmében.)
A gyerek tehát belső képeket készít mesehallgatás közben. De ugyanígy belső képeket készít, miközben játszik.
A négy, négy és fél éves, jó állapotban lévő kisgyerek, azért tud két kődarabbal vagy két fadarabbal, akik egymással beszélgetnek, és különböző kalandokon esnek át, hosszú-hosszú ideig játszani, mert belső képeit önti ki a játékába. (Tegyük hozzá, az olyan „játékszer”, amelyik – Goethe szavaival – „mindenből mindenné lehet”, sokkal alkalmasabb erre, mint a jól kidolgozott, modern játékszerek, amelyek gyakran csak a birtoklás vágyát keltik fel jól megválasztott színeikkel és formáikkal, de szinte lefékezik kidolgozottságukkal a belső képvilág kiáramlását.)
A belső képkészítést a pszichológia elaborációnak (feldolgozásnak) nevezi.
Belső képekben dolgozzuk fel feszültségeinket, szorongásainkat, vágyainkat, düheinket…
Belső képek az álomképek is, de belső képek a nappali ábrándozások emlékezések, töprengések képei ugyanúgy, mint a jó regényolvasóban megképződő fantáziaképek.
Civilizációnk szüntelen külső ingerekkel csökkenti belső képteremtő tevékenységünket.
Ha egy nehéz nap után hazamegyek, rágyújtok, és kibámulok az ablakon, miközben pereg előttem, hogy hogyan találkoztam egy régi ismerősömmel a mozi előtt a sarkon – hóna alatt cipődoboz volt, biztos vásárolt valamit, vagy leveleket vitt benne? – és felrémlik bennem, hogy akkor átvillant rajtam: most tisztázom vele azt az egykori, régebbi, köztünk feszültséget teremtő félreértést, de aztán mégsem tettem meg és esetleg e töprengés nyomán nekiülök levelet fogalmazni – nos, ilyenkor feldolgozás folyik, amelyik újra és újra rendbe tesz engem belülről, növeli énazonosság-érzésemet, netán önbizalmamat és ezzel képességemet a mindennapokban való helytállásra.
Ha már szinte teljesen – de legalábbis nagyon nagymértékben – leszoktam a belső kép készítéséről, erről a feldolgozó munkáról (ami persze azért álmomban még folyik, de már álmaimra is egyre kevésbé emlékszem), akkor többé-kevésbé neurotizált állapotba kerülhetek, de legalábbis a szokásosnál „idegesebb” leszek. Ilyenkor, ha „szerencsém” van, bekerülök a klinikára, ahol ellazított állapotba kerülhetek, de legalábbis a szokásosnál „idegesebb” leszek. Ilyenkor, ha „szerencsém” van, bekerülök a klinikára, ahol ellazított, relaxált állapotban újra megtanítanak belső képeket készíteni.
A kisgyerek zseniális képkészítő – lenne, ha le nem szoktatnánk róla. A kisgyereknek nagyon nagy a képéhsége, mert rengeteg feldolgoznivalója van.
De a kisgyerek nem tud különbséget tenni belső és külső kép között.
Mivel nem tud különbséget tenni (nem tesz különbséget) a gyermek belső és külső kép között, képéhsége odaköti őt a képernyő elé. Úgy érzi, hogy ez az „amit ő úgy szeret”. A sorjázó képek felszabadító, vigasztaló, gyógyító fürdője. Csakhogy a képernyők képei olyanok a kisgyerek képéhsége számára, mint kutyának a gumicsont. Boldogan kap utána, és nem tudja kiereszteni a foga közül, de végül is semmi rágnivalót, semmi táplálót nem talál rajta, semmiféle levet-velőt nem tud kiszürcsölni belőle. Illúzió. Átverés.
Aztán: már Henry Wallontól is tudjuk, hogy a kisgyerek testi mozgás közben dolgozza fel élményeit, és építi be ezeket személyiségébe. Azt is tudjuk, hogy a mozgás emeli az endorfinszintet – vagyis hozzájárul a gyerek képességeinek kibontakoztatásához, fejlődéséhez. Ezért a kisgyerek örökmozgó. (A mozgás hozza magával a beszéd, a beszéd pedig a gondolkodás fejlődését.)
A képernyők testileg is lecövekelik, mozdulatlanságra kényszerítik a gyereket. A feldolgozás, a beépítés, a fejlesztő elsajátítás, már a testi szinten leáll.
De ezen kívül a megjelenő külső kép blokkolja a belső képkészítést. A kisgyerek azt hiszi, hogy ez ugyanaz, mint amit ő úgy szeret, mint ami olyan jólesik neki, mint ami megkönnyebbülést hoz számára – tudniillik a belső képek áramlása. De a feldolgozás nem történik meg.
A képernyő, amelyik testi és lelki értelemben tétlenségre szoktatja őket, a képernyő, amelyik a reklámok és más műsorok videoklip technikájával egy teljesen másfajta „figyelmet” és igényt alakított ki, mint amelyet a játék vagy a mesehallgatás megkívánnak. (Ez a figyelem tulajdonképpen a nem-figyelés figyelme, az az igény, hogy engem ragadjanak meg folyton a gyorsan változó képekkel úgy, hogy nekem semmit ne kelljen tennem.)
Ezek a gyerekek nem tudnak ráhagyatkozni a mese nyugodt, prozódiájával, dallamával és ritmusával az érzékeket és érzelmeket is átható képáramlására. Nem tudják hozzátenni a belső képteremtő aktivitást, és mindennek következtében nem tudják befogadni és mélyre engedni magukban a mesét.
Valójában nekik is nagyon nagy szükségük volna azokra a hatásokra és arra az orientációra, amit a mese képvilága és cselekményei a gyerek számára nyújtanak. Ilyenkor meg kell próbálkoznunk szoros, személyes kapcsolatban olyan rövid, a saját életéből vett mozzanatokat visszamesélő, kezdetben két-három mondatos történetekkel, amilyeneket egyébként a másfél-kétéves kisgyereknek szoktunk mesélni. Talán még visszavezethető a gyerek a mesehallgatás világába. És ezzel a feldolgozást, megismerést érzelmi azonosulást és kibontakozást elősegítő belső képek világába is.
Forrás: Vekerdy Tamás - Gyerekek, óvodák, iskolák. Bp., Saxum Kiadó
|