A baj akkor kezdődik, amikor a kész képek kezdik kiszorítani a belső képeket, és akkor éri el tetőpontját, amikor a gyerek „képtelenné” lesz, azaz nem képes többé belső képek készítésére. Belső képek nélkül ugyanis nem lehet olvasni. Ha az olvasott szöveg nem jelenik meg képként a tudatban, nem értelmezhető az agy számára a szövegbe kódolt üzenet. A televízió kész képei például kényelmessé teszik, ellustítják a természeténél fogva teremtésre, mozgásra, aktivitásra kész elmét, blokkolják a fantázia és a képzelőerő működését. A számítógépes játékok nem a belső képeket teszik tönkre elsősorban, hanem a valósághoz való viszonyt formálják át. Szélsőséges formában súlyos valóságvesztéshez vezethetnek, mert a belső biztonság és a külső kapaszkodók hiányában könnyű eltévedni a virtuális térben. Érdekes módon, míg a mesék a realitásérzéket növelik – mivel a valósághoz kapcsolódnak –, addig a számítógépes játékok épp ez ellenében hatnak.[7] Az internet valóban tud csillapítani bizonyos fajta információéhséget, de a gyors információszerzés nem teszi lehetővé, hogy a megszerzett tudás belsővé váljon. Igaz, hogy másodpercek alatt több százezer adat jelenik meg mindarról, amit beütünk a keresőprogramokba, de saját magunkról szinte semmit nem tudunk meg. Ráadásul a közösségi portálokon zajló azonnali és folyamatos élménymegosztás megfosztja attól is az internethasználók többségét, hogy számukra fontos eseményeket is belsővé érleljenek. A digitális nemzedék tagjai „többé már nem a tudás tartalmi részének elsajátításában jeleskednek, inkább annak ismeretében, hogyan lelhetnek rá a kívánt információkra. Ezek a változások azonban nemcsak képességvesztéssel járnak, hanem más kvalitások megszerzésével is. A változó információk gyors feldolgozása, a térben való gondolkodás, a képekben, szimbólumokban való látás, a gyors döntéshozatal mind-mind olyan tulajdonságok, amikre érdemes építeni, ha ezzel a nemzedékkel van dolgunk” – mondta Gyarmathy Éva pszichológus a Digitális Nemzedék Konferencián.[8] Mélyen egyetértek vele abban, hogy nekünk, felnőtteknek nagy nyitottsággal kell alkalmazkodnunk ezekhez az új képességekhez, sőt meg kell tanulnunk építeni rájuk, de az is felelősséget ró ránk, hogy ne engedjük elveszni a szóbeliségben rejlő lehetőségeket. Mert a mese és a történet épp abban segít eligazodni, amiben sem a televízió, sem a számítógép, sem az internet nem tud: önmagunk rejtelmeiben. Az olvasást gátló belső akadályok is többfélék lehetnek. Előfordulhat, hogy a gyerek azért nem szeret olvasni, mert a technikai tudása nem megfelelő, vagy azért, mert nincs türelme megküzdeni a szöveggel (a megfelelő szint elsajátításáig sok szenvedésen kell átmenni!), de az is lehet, hogy nem találkozott még olyan szöveggel, amely személyes valóságához kapcsolódna. Épp ezért annak is döntő jelentősége van, hogy miként tanul meg olvasni, és milyen olvasásra szánt szövegekkel találkozik életében először, az általános iskola alsó tagozatában, a tankönyvekben. Az olvasáshoz vezető út harmadik állomása ugyanis már az iskolapadokban van.   [7] Erről bővebben ld. Boldizsár Ildikó: A bit-agyú gyerekek és a mese. In: Mesepoétika. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2004. p. 147-151. [8] A konferencia 2012. február 11-én zajlott Budapesten. [online] <http://meseutca.hu/2012/02/17/konferencia-a-net-generaciorol/>