A kislányom, Milla nagyjából egyéves volt, amikor elkezdett érdeklődni a világ iránt, és gondoltam, akkor rajzolok neki egy mesekönyvet. Először megrajzoltam Zinka karakterét, akit akkor még nem így hívtak, és nem is pont úgy nézett ki, ahogy ma, de a különbség csak körülbelül annyi volt, amennyi – remélem, nem tűnik nagyképűségnek – a Miki egér kezdeti és későbbi ábrázolása között. Szóval egy sokkal egyszerűbb rajz volt, de már akkor is esőkabátot viselt. Az eredeti nevét viszont nem árulhatom el, mert Milla adta neki, és megígértem, hogy örökre a mi titkunk marad.
Eleinte úgy terveztem, ahogy alakul a sztori, úgy rajzolok majd új elemeket Zinka mellé. Pár dolgot rögtön meg is rajzoltam egy mágneslapra, kivágtam őket, és felragasztottuk a fűtőtestre, mert nálunk a hűtőnek nem tapad az ajtaja. Ezeket tologattuk, így meséltünk egymásnak. Milla nagyon korán elkezdett beszélni, ezért együtt szőttük a történetet, és amikor megjelent egy új elem, akkor gyorsan megrajzoltam, kivágtuk, és felkerült a radiátorra. Amikor esett, gyorsan rajzoltam cseppeket és felhőt, amikor pedig elállt, megjelent a kutya. Akkor még minden fekete-fehér volt.
Aztán egy nap a Bookline egyik munkatársa megkeresett azzal, hogy látta valahol egy festményemet, és szeretne rendelni egy hasonlót a saját családjáról. Soha azelőtt nem dolgoztam így, rendelésre, de a lány olyan személyes történetet adott hozzá, hogy úgy éreztem, meg tudom csinálni. Persze azért paráztam kicsit, hogy biztosan ugyanarra gondolunk-e, ezért megkértem, hogy nézze meg a portfóliómat a honlapomon. Mivel akkoriban kezdtem Zinkával foglalkozni, ez is ott volt közte. Elkészült a festmény, boldog volt vele, és kicsivel később felvetette, mi volna, ha készítenénk Zinkából egy mesekönyvet, mert látta a honlapomon. Elkezdtünk róla beszélgetni. Én már az elején azt mondtam: szeretném, ha a történet megírásába bevonnánk valaki mást, mert én csak rajzolni szeretnék, és rögtön felajánlottam azt is, hogy majd keresek magam mellé írót.
Gál Laci volt az első, aki eszembe jutott, mert korábban együtt éltünk másfél évig, és tudtam, hogy hiába nem hivatásos szépíró, hanem reklámszöveg-író, de megvan benne az a gyerekesség és játékosság, ami ehhez a műfajhoz kell. Ezen kívül kellően művelt is ahhoz, hogy a szöveg jó minőségű legyen. Szóval rögtön tudtam, hogy vele el tudnám képzelni a dolgot.
Millának természetesen rögtön elmondtam, hogy most ezen fogok dolgozni, mert egy könyvet készítünk Zinkából. Számára ez kétszeresen is trauma volt. Egyrészt mert az a figura, ami addig csak az övé volt, ezentúl mindenkié lesz; másrészt mert már az elején tudtuk, hogy meg kell változtatnunk a nevét. Az eredeti ugyanis túl hosszú és bonyolult volt, hiszen Milla halandzsázta, amikor még kicsi volt. Ennek lett az az eredménye, hogy megígértem neki, ez egy olyan titkos név marad, amit csak mi fogunk használni. De az új névvel sokáig nem boldogultunk. Már szinte elkészült a könyv, amikor még mindig nem tudtuk, hogy hívják a kislányt. Végül adtunk egy listát Millának abból az öt névből, amit Lacival elképzelhetőnek tartottunk, és ő választotta ki közülük a Zinkát.
A könyvről kezdettől fogva határozott elképzeléseim voltak. Tudtam, kinek szól, mit akarok vele elmondani, hogy kell kinéznie. Amikor Laci bedobta az első ötletét, hogy a maci neve legyen Terebély, már abban is biztos voltam, hogy vele is minden rendben lesz, és az egész tök jó lesz. Az első kötet három meséből áll, és a középső sztoriját már ő hozta. Egy olyan jófajta együtműködés alakult ki közöttünk, hogy amint elmondott egy részletet, én már rajzoltam is, és küldtem neki. Akkor ő kicsit beleszólt az illusztrációba, én pedig a szövegbe, így alakítgattuk a történetet. Végül Faludi Laura gondozta a munkánkat, őt rendelte ki mellénk a Bookline lektorként, és vele is nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Szóval az első kötetet szabadon, a saját elképzeléseink szerint készíthettük el, és ez nagyon jó élmény volt. Az olvasók a könyv mellé kaptak ajándékba egy hűtőmágnest, hogy ugyanúgy játszhassanak a figurákkal, mint mi az elején Millával.
Az első kötetben olyan témákat szerettünk volna megpendíteni, amik a legtöbb gyerek életében megjelennek, de a miénkben, Millával mindenképp: az egyik a félelem a sötéttől, a másik pedig, hogy mit kezdjünk a régi játékokkal, ha folyton érkeznek újak. Millának nagyon sokáig kellett magyarázni, hogy jó volna őket odaadni olyan gyerekeknek, akiknek nincs mivel játszaniuk. Hiába tanácsolták nekem sokan, hogy egyik nap csomagoljam össze őket és vigyem el, én úgy éreztem, nem tehetem meg, hiszen azok Milla cuccai. Úgyhogy nemcsak a gyerekeknek, hanem a felnőtteknek is szerettük volna megmutatni, hogy másképp is lehet csinálni.
Az is feltett szándékunk volt, hogy készítsünk egy mesekönyvet igényes illusztrációkkal, mert nagyon elégedetlenek voltunk a kínálattal. Persze az ember a saját munkájával sem lehet teljesen elégedett, mindig talál benne hibákat, de a legtöbb mesekönyvben még az igényesség szándékát sem lehet felfedezni, látszik a rajzokon, hogy gyorsan készültek.
Én a rajzokban kimondottan törekedtem arra, hogy legyen bennük egy kis esetlegesség, lazaság, hogy megtörténhessen, hogy valami olyan, mint egy firka. Egyrészt mert a digitális világ távol áll tőlem, másrészt mert úgy gondolom, nem tesz jót a gyerekeknek sem. Mostanában például Milla is azt mondja, hogy nem akar rajzolni, mert nem tud olyan szépen, mint én. Vagy megkérdezi tőlem, hogyan kell kutyát rajzolni. Én meg azt mondom neki: nincs olyan, hogy valahogyan kell. Úgy rajzoljon, ahogy a fejében látja a dolgokat. Iszonyú jól rajzol különben, de nem hiszi el nekem.
A Zinka megjelenésével mi, Millával elveszítettük a saját mesénket. Ebben biztos vétkes vagyok én is, mert amikor a könyvön dolgoztam, keveset voltam otthon. Akkoriban három hétig csak napi 4-5 óra alvás jutott nekem. Eleinte hazavittem a rajzokat, a printeket, és mutogattam neki, hogyan alakul a történet, de aztán elkezdte kérdezgetni, hogy “Most már mikor lesz végre készen?”. Szép lassan rájött, hogy azt szeretné visszakapni, ami volt. Aztán nagyon örült, amikor az első példányt elhoztam a nyomdából, és megmutattam neki, hogy a monogramja ott van a borító sarkában, hiszen neki is köszönhetjük, hogy ez a könyv megszületett. Laci gyerekeinek a monogramját is odatettük. Aztán olvasgattuk, nézegettük, de ahhoz a fűtőtesthez sokáig nem ült le, ahol az eredeti mágnesek vannak. Mostanra szerencsére visszatalált hozzá.
Aztán felkérést kaptunk a második kötetre. Itt a történetek kitalálásában már sokkal nagyobb szabadságot hagytam Lacinak, mert tudtam, hogy szüksége van rá, nekem pedig megvolt a magam dolga: az illusztrációk. A csapat alapvetően megmaradt, csak kiegészült az UNICEF-fel, és ezáltal olyan témákat kellett feldolgoznunk, amik a szervezet alapértékeit képviselték. De hogy pontosan melyiket választjuk, az ránk volt bízva. Az UNICEF részéről D. Tóth Kriszta volt a kapcsolattartónk, aki azt mondta, nagyon régóta álmodik arról, hogy egyszer készüljön egy UNICEF-mesekönyv, és most végre megtalálta, hogyan valósulhat meg. De számunka is nagyon hasznos volt az UNICEF, mert hiába volt a első kötet meglepő siker, nélkülük nem valószínű, hogy készült volna második kötet.
Ennél már az volt a célunk, hogy egy 7-8 éves gyerek saját magának is el tudja olvasni a történeteket, ezért írtuk az egészet nagybetűkkel, választottunk nagyobb betűméretet, rövidebb fejezeteket, és ezért lett más formájú a könyv is, hogy könnyebben forgatható legyen. Úgy tűnik, elértük a célunk, mert sok olyan visszajelzést kaptunk, hogy a gyerekek maguknak olvassák a mesét.
Jó érzés, amikor elmegyünk Millával egy zsúrba, és látom Zinkát az ajándékok között. Örülnék, ha lenne még folytatása, de nem tudom, lesz-e, nem rajtunk múlik. Én például nagyon szívesen készítenék belőle diafilmet is, hiszen minden adott hozzá. Ami viszont biztos, hogy lesz még olyan ötletem, amit Milla inspirál, és minden arra késztet, hogy megvalósuljon.
|