GyH: Csoda és Kósza figurája egyből kialakult benned és a papíron? BA: Ha beleolvasok egy szövegbe, nagyon gyorsan megvan a figura. Nem anatómiailag, hanem hogy milyen világa legyen, egy vízióként. És ez a Rettentő görög vitéznél is így volt. Aztán már az olyan részletek, hogy legyen-e háttér, mennyire legyenek elnagyoltak a figurák, az később jön. A lovaknál például egyértelmű volt, hogy olyan gumiszerűek a lábaik, nagyon hajlékonyak, mert annyira sok mindent csinálnak. GyH: Hogyan találod ki, hogy mit rajzolsz majd le egy történetből? BA: Ami elsőre beugrik, azt kihúzóval kiemelem, van amikor több dolgot is, de sokszor az dönti el, hogy miből lesz rajz, hogy legyen az egésznek egy ritmusa. Ha kis rajz volt, akkor jöjjön egy nagyobb, ha sokszereplős, akkor egy kevés szereplős, vagy csak egy utalás, ahol belóg valaki. Arra is vigyázni kell, hogy egy oldalon két poén ne legyen, mert kioltják egymást, és hogy mi viszi előre a sztorit. Ezért néha lehet, hogy egy-két poén kimarad. De lehet, hogy az jó is, ha bizonyos poénokat nem húzok alá, hanem megbújnak a szövegben. Olyan is van, hogy eszembe jut valami, ami nincs benne a szövegben, de belerajzolok egy-egy poént. GyH: A görög vitézben nagyon sok olyan apró vizuális poén van, amit te teszel hozzá a szöveghez. BA: Ott adott volt a szöveg és a történet, de a színpadi eszközöket, a látványt, a zenét hozzá kellett adni a szöveghez, kicsit el kellett magyarázni a rajzban a dolgokat. Például Peripethész bunkóját magával viszi Thészeusz, de nem említi később a szöveg. És akkor azt csak úgy otthagyja pisilés közben. GyH: Mikor kezdtél rajzolni? BA: Rajzolni mindig is rajzoltam, az oviban is, az iskolai rajzversenyen. Szülőként látom a saját kisfiamat, aki négyéves, és mostanában kezdett el igazán érdeklődni a rajzolás iránt, folyton Thészeuszokat és szörnyeket rajzol, szóval hatnak rá az otthoni dolgok. Még a mitológiai történeteket is fel kellett olvasni neki, ami kicsit meredek volt, de nagyon megfogta. Félig ember, félig létra szörnyeket rajzol például, de Minotauruszt meg alvilági teknőst is. Érdekes látni, ahogy a pont-pont-vesszőcskéből forma lesz. Visszatérve magamra: az, hogy ebből fogok megélni és ez lesz a szakmám, csak nagyon későn jött. Nem ilyen közegben nőttem fel, a szüleim nem értelmiségiek, és az nagyon misztikus, elérhetetlen volt, hogy lehet ilyen egyetemre járni. A középiskola után dekoratőrként dolgoztam, ahol voltak ipart végzett kollegáim, és akkor már el tudtam képzelni, hogy ez nem olyan misztikus dolog. Az egyetemen már nagyon jó volt, mert keretet adott, hogy fejlesszem magam. Nekem kellenek a külső nyomások, hogy feladataim legyenek, határidők, mert különben soha nem készülnék el, a fejemben maradna minden. GyH: Hogyan jutottál el az egyetemi akril képektől a számítógépes grafikáig? BA: A festésnél föltettem valamit, és akkor arra gondoltam, jobb lenne sárga háttérrel, akkor átfestettem, és aztán kékkel, mert az hidegebb, és persze mindig a legelső volt a legjobb. Ilyen szempontból a számítógép nagyon jó, hogy a variációkat meg lehet nézni, mert én mindig kíváncsi voltam, hogy hogyan nézhetne még ki egy kép, ugyanakkor dönteni meg nagyon nehéz. Meg idegesített, hogy állandóan vissza kellett csavarnom a kupakot, mert mindig elfelejtettem és kiszáradt a festék. De annyiban hasonló a kettő, hogy a számítógépen egy objektumot tologatok, a festészetben meg a színeket rakosgatod és keresed a dolgok helyét. GyH: Bolognában most már azt lehet érezni, hogy nincs szakadék a magyarok és a többiek között. Te ezen belül is egy különleges, egyedi stílust képviselsz, amit más standokon nem lehet megtalálni, ami egyfajta magyar íz – persze nem a paprika-puli vonalon.   BA: Van, akit érdekel az idegen, mert egzotikus, de fontos, hogy meg is értse. Hogy ne csak az egzotikum miatt legyen érdekes, hanem a formája, a nyelve a trendekbe is illeszkedjen. És ezt nagyon nehéz eltalálni. A Csoda és Kósza azért is különleges, mert a mai magyar valóságról, hogy hogyan élünk, ad képet. Ahogy a Réber dolgaiban is benne volt, hogy hogyan éltünk, mit csináltak a gyerekek a hatvanas-hetvenes években. A Csoda és Kószában ilyen az, hogy az emberek eljárnak Santorinire nyarlani, a Puszta Pizzériába ebédelni jön a miniszter. Persze ez csak a hátterét adja, de ott van. Nagyon érezni, ahogy a Czigány Zolinak szóban spontánul jöttek az ötletek, és ettől is olyan átütő.

Forrás: pagony.hu