Most elmondom, mi mindent kell megtanulnia gyerekkorában egy kistündérnek. Hát a falevelek hangját, patak csobogását, ágak roppanását, kövek gurulását.  és az összes madarat, hozzá a szürkefarkast és az összes vadakat, hozzá a békát és az összes halakat, hozzá a tücsköt és az összes bogarat.   Aztán a hárfát, aztán a fuvolát, aztán a hegedűt, aztán az egész szimfóniát.   És persze: futni, úszni, faragni, fúrni, ásni, mászni, repülni, kúszni, tornázni, táncolni, libegni, lángolni, és úgy figyelni csöndben, mint a sír.  Akárhogy is iparkodtam, mindig gyorsabban tudott futni és úszni, mindig szebben tudott faragni-fúrni, és mélyebbre ásni, és magasabbra mászni, de még úgy figyelni csöndben, mint a sír is jobban tudott, mert én voltam közöttük a legeslegkisebbik.   És amíg figyeltek mind síri csöndben, én sírtam a csöndben és mind engem figyelt: ”Pirinyó Minyó! Pirinyó Minyó!” - a szájuk hallgatott, de a szemük rajtam nevetett. Tudni kell még a bánatomhoz azt is, hogy a tündérek arról kapják a nevüket és mesterségüket, amiben a testvéreik között a legügyesebbek.   Aki a patakot a legszebben csobogtatja, Patak Csobogtató Tündér lesz a neve. Aki a felhőket a legszebben fújja: Felhő Fújó Tündérnek szólítja majd a tündérek serege.   Aki a legszebben lobogtatja a tüzet: annak a Tűz Lobogtató Tündér dukál, aki a havat a legszebben görgeti, annak a Hó Görgető Tündér gyönyörűséges neve jár.   Márpedig én, a legkisebb, a Pirinyó Minyó, semmiben, de semmiben se tudtam a legügyesebb lenni a testvéreim között.   Most elmondom, hogyan nyertem el mégis a tündér-nevemet, hogyan lett belőlem az, aki ma is vagyok: a Sötétben Látó Tündér.